Harmincöt éve született.
Meglehetősen véres körülmények között – de a születés már csak ilyen.
Meg égett lőpor szagában – sokan harcoltak érte és ellene, haltak meg érte és ellene. Jól tudom, jobban, mint valaha is szerettem volna, hiszen saját bőrömön tapasztaltam meg. Időnként még álmodom a cikázó nyomjelzőkről. Meg arról, ahogyan először kimondjuk az újszülött nevét, amit addig szánkra sem mertünk venni: Szabadság.
Íme, Románia addig elnyomott lakosságának Szabadsága! – mondtuk. – Megérdemeltük, kiharcoltuk! – mondta mindenki. – Mostantól szabad emberek vagyunk! Végre azt tehetünk, amit akarunk!
Tizennyolc éves korára (talán szalagavatói ajándékként) a román Szabadság az Európai Unió tagjává válhatott. Harmincöt éves korára pedig elérte, hogy ellenőrzés nélkül léphessen be a Schengeni övezetbe (meg onnan ki). Csoda, hogy nem fáradt bele.
Én nagyon belefáradtam. Persze már korábban, Ceaușescu diktatúrája alatt. De azt egyszerű volt megérteni.
Annál nehezebb a marosvásárhelyi Fekete Márciust. Ismerőseim nagyobb része nem tudja, hogy ez mit is jelent. Az azelőtt egy nappal Szatmárnémetiben történteket szintén. Az öt bukaresti bányászjárást. Gheorghe Funar nemzetikommunista soviniszta politikus polgármesterségét Kolozsvárott 1992–2004 között, majd későbbi szenátorságát a román parlamentben. Az általa szponzorált Caritas piramisjátékot és egyéb korrupt dolgait. Mindenki más korrupcióját. Bár erről csak hírből értesültem, soha egy lej kenőpénzt nem adtam senkinek. Forintot sem, dollárt vagy márkát sem. Eskü.
A magyarveréseket. A cigányveréseket. A románveréseket (ezt csak PC-ből írom, mert ilyenről alig hallottam…). A gyárak kiárusítását azoknak, akik nem üzemeket, hanem piacot akartak venni. A közüzemek kiárusítását ugyanazoknak.
Az állambiztonságot, amelyik népességarányosan számítva a legnagyobb büdzsével rendelkezik a világon. Amelyik nem tudja, hogy mikor és hol lesz az úzvölgyi provokáció következő klónja. Hosszú lenne a felsorolás, inkább abbahagyom.
Harmincöt éves ez a Szabadság. Néhány másik Szabadság a környéken hasonló korú. És e Szabadságok, úgy látszik, nem tudják elviselni egymást. Bármerre forgatom a fejem, csak az egymásnak feszülésüket látom. Az Egyenlőségről meg a Testvériségről nem is szólnék. Bizonyára azokból is több van. Előbbieket Orwellnél kell keresni, utóbbiakat tán a Közel-Keleten.
Zenélni tanítanám a Szabadságokat. Megtalálhatnák saját hangjukat anélkül, hogy elnyomnák a másikét. Együtt muzsikálnának, ahol minden szólam értékes, és minden hangszer harmóniát keresne a többivel. Amolyan folk-rockra. Ahol mindenkinek legyen meg a saját szólója, de tudjon jó zenész lenni akkor is, amikor épp a másik adja elő magát.
Ehhez zenekarvezető kéne. De hol van? Közel s távol mindenki a saját muzsikáját tolja.
Csoda, hogy nem fáradt bele. Bár lehet, hogy mégis. Ám akkor elérkezett az, aminek sosem lesz vége.
Addig is: menni Schengen!

Király Farkas