A Veled való gondolatváltás valamiképpen mindig a végletek közé kifeszített léleksodronyon futott át, ahol vagy oltári volt a csend, vagy zengett, zúgott, zakatolt beszélőkénkben a Világ; aztán ha egyikünk belefáradt, illedelmesen átadta a szófonalat a másiknak, hisz régi rafinéria, hogy váltott lovakkal lehet leghamarabb messzire jutni. Mert hát, mi tagadás, mehetnéke az volt mindkettőnknek, igaz, nem lettünk eszement kalandorok, nem rizikóztunk, megkövesedett, kitaposott földi csapáson indultunk el átbillenni a bűvös határvonalon. Aztán kiderült, hogy mégis rizikóztunk, csak nem tudtunk róla. Akkor még. Persze, nem volt könnyű döntés a döntés, de mit nem voltunk képesek mi annakidején el- vagy feldönteni, ha olyannyira megvolt hozzá a férfiakarat. Fekete hanglemezeink soha nem untak meg forogni, s bár olykor sercegtek, pattogtak a tű szúrása alatt, de gondolatvágány vezette rajtuk a jószellemet, ami folyamatosan megtáncoltatta helyben járó éveinket. Szó-párban és hang-színben is illeszkedett köztünk a harmónia, úgy talált látomás a látomással, mint kulcs a zárba, s addig-addig passzítgattad szót a szóhoz, vesszőcskét a vesszőcskéhez, mígnem íróasztalodon egyszer csak lett belőle „Kolozsvár-oratórium”, ami megrendítő főcímével, „Szabadnak lenni mit jelent?”, fel is adta a leckét: hadd lássuk, ki tud reá válaszolni? S így, az életútvégi kanyarokban szellemi aknák közt masírozva ennyi gyaloglás-tántorgás után mi vajon most már tudjuk, hogy szabadnak lenni mit jelent? Vagy ez a furdaló kíváncsisággal átitatott dilemma is abba az öreg fiókba hullt bele, ahol csak a kérdések gyülekeztek, mert én bizony akkor sehol nem észleltem a fiókpárt, amelyben a válaszok is megmutatkoztak volna. Viszont a képi sziporkákkal teli Kolozsvár-oratórium épp arra született, hogy petróleumlámpa világának derengésében is (hisz jól tudjuk, lehet írni is, festeni is így) tisztuljon a látnivaló kép. Persze a lámpalángnak levegő is kell, abból pedig sok. „Levegőt, levegőt, levegőt,”. Ilyenkor legalább az ablak legyen mindig nyitva, hogy a besirülő léghullám mellett egyúttal ki is lehessen látni, ha már az ajtó amúgy is zárva, s menni nem lehet. A helyzet adott volt, zárt szobában, már-már törökülésben, szellemi kenyeret majszolva „mulattuk” az időt, s nem fenyegetett „talajszintünkön” a tébolyon kívül semmilyen zuhanófájdalom. Erről Te így:

„de mást nem tehettünk

lélegzetvisszafojtva szorítottuk

a biztonsági kötelet és kis bukfenceket

vetettünk talajszinten

miközben fenn

az égbolt ijesztő trapézai alatt

ide-oda lengett

a szabadság kéklő angyala.”

Lám, ott a magasban libeg az égi megoldás, s alig pár szó kell hozzá csupán, mondjuk annyi amennyi ehhez a boncasztalon felnyitott, megkezelt, visszavarrt és „visszaírt” ezerötszáz soros oratóriumhoz szükséges, és persze hozzáillő történelmi patthelyzet, léleknyomás, tudatrengés és gondolatcsuszamlás döbbenetes tekintetekkel körítve, ami az arcokon hordozza a kérdésre vonatkozó megkerülhetetlen választ. Vagy válaszokat. Az inga nem áll le. Így hát további kitartó lendületet kívánok a kék-trapézodon.

(P.S. Mivel a „Kolozsvár-oratórium” önálló kötetben eddig nem jelent meg, a címlapot és néhány illusztrációt, ízelítőül, születésnapi meglepetésnek szántam. Várunk hozzá egy kiadót…)

Árkossy István