Egy szerbiai kisváros irodalmi fesztiválján bármi megtörténhet, ezt most már tudom. S az élmény maradandó.

Irgalmatlanul döcögő vonatokkal érkeztem a helyszínre, újvidéki átszállással – az eset kényessége miatt a pontos helyszínt nem árulom el. A Duna mentén élő népek nemzetközi költőtalálkozójára voltam hivatalos, ahol egy közös kiadású versantológia előkészítéséről is tárgyaltunk. Persze nem túlságosan konkrétan, csak úgy körvonalazó jelleggel, hogy maradjon az ügyből jövőre is, egy újabb összejövetelre… Tavaly a felvidéki Párkányban már végigültem egy háromnapos egyeztetést, az volt az első. Az alapgondolat, vagyis a dunai népek költészetének soknyelvű antológiája nemes dolog. A koncepció szerint az érintett országok tíz-tíz fontos költeménnyel szerepelnének benne, de nem csupán eredetiben, hanem az összes érintett ország nyelvére lefordítva – németre, szlovákra, magyarra, horvátra, szerbre, románra, bolgárra, ukránra. (Igen, bármily meglepő, Ukrajna is dunai országnak minősül, akárcsak a román államnyelvű Moldávia, azaz Moldova.) Tehát minden vers minden érintett nyelven: jó vastag kötet lesz ebből, ölni lehet majd vele…

Az antológiába kerülő versek legfontosabb szempontja, hogy a Dunáról kell szólniuk. A magyar költészet kincsestárából nem nehéz összeszedni tíz ilyen művet, elég csak olyan klasszikusokra gondolnunk, mint József Attilától A Dunánál, illetve Arany Jánostól a Híd-avatás. Más országok nemzeti irodalma viszont nem dúskál Duna-versekben. A horvát és szerb kollégák arról panaszkodnak, hogy nehéz lesz összeszedniük tíz ilyen költeményt, pláne jelentőset, klasszikust – az ukrán illetékesek pedig azt állítják, számukra ez a feladat egyenesen teljesíthetetlen. Kegyes csalásra kényszerülnek: a kiválasztott művek nagyobb része nem a Dunáról, hanem egy általánosságban vett folyóról szól.

Ideje visszakanyarodni a nyitó tételhez: egy efféle szerbiai irodalmi rendezvényen bármi megtörténhet. Mindenekelőtt érvénybe lép az egyes számú szabály, melyet évekkel ezelőtt Szatmárnémetiben tanultam egy tapasztalt külügyminisztériumi tisztségviselőtől, szilvapálinkás kancsók(!) mellett ülve: egy kultúrdiplomata a májával szolgál. Hát igen, a szerb kollégák is gondoskodnak e szolgálat intenzitásáról, nem csak a szatmárnémeti román szervezők… Az ilyen helyzetekben én csak félgőzzel szoktam „diplomatáskodni”, pálinka és vodka helyett a jóval kímélőbb sörre helyezve a hangsúlyt.

Az élmény java a második nap végén zúdult rám. Esti irodalmi fellépésünk végén, a kultúrházi színpad tövében hozzám lépett egy hetven év fölötti nő, a csekély lélekszámú helyi magyarság tagja. Elmondta, hogy ő költő, nyugdíjba vonulása után, hatvanévesen kezdett verselni, és már három magánkiadású kötete van. Legnagyobb álma, hogy a Magyar Írószövetség tagja lehessen. Ha én, Zsille Gábor, az Írószövetség műfordítói szakosztályának elnökeként elintézném neki a tagságot, akkor ő eljönne hozzám Budapestre; s tudnom kell, hogy szabad állapotú, mert a férje öt éve meghalt… Döbbenten néztem rá, vajon valamit félreértek-e – de hát ez elég egyértelmű… Hárító választ adtam.

Az est után az egész társaságot vacsorázni vitték egy hagyományos csárdába. Az U alakú asztalnál hirtelen mellém ült az özvegyasszony, és közölte: ha az írószövetségi tagság mellé elintézném neki, hogy önálló szerzői estje legyen Budapesten, akkor tudnom kell, hogy van egy nagyon csinos, hatvanéves szerb barátnője, aki szintén szabad állapotú; véletlenül éppen jelen van a csárdában, és rögvest be is mutat neki… Tiltakoztam.

Öt perc elteltével az özvegyasszony és barátnője szereztek egy helyi gitárost, elém léptek, és belekezdtek a szerenádba: „Az a szép, az a szép…” A szerbek az egészből csak annyit értettek, hogy buli van, és tombolva ordítozták: „Bravo, Zsille!” „Come on, Zsille!” Én pedig mindezt kényszerűen végighallgattam, ügyesen színlelt lelkesedéssel.

Te jó ég, gondoltam, hogyan működhetett Jugoszlávia, a kommunista társadalom, ahol egy nő arra szocializálódott: csak akkor intézhet el bármit, ha még hetvenévesen is áruba bocsátja a testét…

Zsille Gábor