Részlet Király Farkas regényéből

december 23.

A körlet előtt vakargatták bakancsukról a sarat, amikor Vihar azt mondta Samunak:

– Te, jóember, legközelebb vigyük ki az ásóinkat.

– A posztban akarsz ásni?

– Ott vagy akárhol, de megfagyni nem akarok.

Samu hamar belátta, hogy a társának igaza van. Szerencséjükre egy beton faldarab mögött guggolva-térdepelve vizslatták a környéket hat órán keresztül. De láthatta, hogy a tőlük balra lévő két „állomáson” hogy cidriznek a katonák a földön fekve. Hat óra nem őrségbeosztás – az ugye négy volna –, tönkre vágta az idegeiket, még csak egy jó kis nátha kell a boldogsághoz.

– Rendben, ássunk. Addig sem fázunk – csatlakozott a másikhoz.

A hatórányi pihenés után az ásóikat is magukkal vitték az őrhelyre. A gyalogsági ásó nagyon hasznos szerszám és félelmetes fegyver, ám mivel futás közben kékre csapkodja a viselője farát-combját, az okos katona minden alkalmat megragad a mellőzésére.

A helyükre érve Samu és Vihar egykettőre megtervezte a gödröt. Először is leásnak olyan mélyre, hogy ne kelljen kuporogniuk, sőt, a kobakjuk se látszódjon ki, ha felállnak – aztán majd meglátják.

Felváltva ástak, egyciginyi ideig az egyik, aztán a másik. Úgy osztották be az időt, hogy a dolgozó ne izzadjon le, a várakozó pedig ne fázzon, mire a másik befejezi a turnusát. Ha egyszerre dolgoztak volna mindketten, akkor ugyan gyorsabban elkészülnek, de hamarabb ki is készülnek. Valakinek pedig figyelnie is kell, bármikor megjelenhet a lopakodó, cserkésző ellenség, annak márpedig szét kell lőni a seggét. Nem a gyorsaság volt az ásás lényege. A föld nem volt sem nagyon tömör, sem fagyott, gyökerek sem járták át – mintha éppen arra teremtették volna a helyet, hogy gödröt ássanak oda. Lövészgödröt a katonának. Vagy sírt. Lassan, komótosan vájták a földet, és halmozták a faldarab tetejére.

Időnként mindketten szünetet tartottak. Jól láthatták szomszédjaikat: a két srác, mint valami rossz rajzfilmben, néhány fűcsomó mögé rejtőzve feküdt a nedves földön.

– Mekkora marhák ezek ketten, basszam – állapította meg Samu. – Áshatnának ők is maguknak egy lyukat. Ez így tiszta tüdőgyulladás.

– Be vannak szarva, azért nem csinálnak semmit.

– Gondolod, hogy félnek?

– Biztos vagyok benne.

– De hát ha valaki figyel minket, annak úgyis nyilvánvaló, hogy ott van egy posztunk. Nappal is váltunk, egy kilométerről látszik. Pont őket fogják kinyírni…

– Miért ne pont őket?

– Végül is… Majd javaslom nekik. Mármint a fiúknak, hogy ássanak – tette hozzá Vihar széles vigyorát látva.

Hat óra alatt, mire megérkezett a váltás, sikerült egy egészen csinos gödröt ásniuk.

A másik két srác elismerően méregette a lyukat a földben. Újabb hat óra elteltével, amikor ismét kivonultak, oldalirányba tágították a vermet. Ülőhelyeket ástak maguknak, olyan lett a gödör, mint két szembeállított karosszék valamelyik kocsmában. Így már rá is lehetett gyújtani, ha valaki rájuk lőne, a mellvéddé avanzsált faldarab felfogja a golyót. Egy csapat utcagyereknek adtak egy ellőtt töltényhüvelyt meg huszonöt lejt, azzal, hogyha hoznak egy liter bort, kapnak még egy üres hűznit. Hamarosan hozta is az egyik kölyök az italt – azt kortyolgatták, szivaroztak, és szövegeltek erről-arról. Mígnem Samu, csak úgy foghegyről, kibökte:

– Már csak egy kályha hiányzik.

– Mennyire igazad van! – csillant fel Vihar szeme.

Ezután már kevésbé figyelt Samura. Bajtársa nagy átéléssel mesélt valamit, amikor Vihar hirtelen elnyomta alig meggyújtott cigijét.

– Mindjárt jövök! – mondta egyszerre, és az ölében tartott gépkarabélyt a gödör falának támasztotta.

– Hova mész?

– Kályháért.

– Há’ persze. S ha jön az ellenőrzés?

– Mondd, hogy elmentem szarni.

Azzal Vihar eltűnt a sötétben. Samu az idő múlását sosem érezte ilyen lassúnak, még a boltok előtti többórás sorban állások idején sem. Éjszaka közepén, háborúban, mert végül is az van, fegyverrel és éles lőszerrel, feszülő idegekkel másképpen telik az idő. De végül megjelent Vihar. Maga után vonszolt valamit – egy hosszú pléhvalamit.

A közeli bokrok közé hajított ócska vazelineshordók egyike volt. A tankosok ezeket a kolbászszerűen hosszúkás hordókat, miután kiürültek, egyszerűen átdobták a falon.

– Ez pont jól jön nekünk – mondta Samunak Vihar. – Fogd csak meg így – mutatta társának, majd a rohamkéséből és annak tokjából ollót összerakva formázni kezdte a hordót. Hamarosan elkészült a kályha.

– Gyújtsunk be! – javasolta Vihar, és a környező bokrok közül összegyűjtötte a gallyakat. A kályhában hamarosan fellobbant a melegítő tűz. A lángja ugyan nem volt nagy, de az égő vazelinmaradék rettenetes bűze a szellő fodraiban messzire vitte a kályhaépítés hírét. A szagra – és persze a fényre – előkerült a szolgálatos tiszt, és nyálát fröcsögve kiabálni kezdett, hogy „azonnal oltsátok el a tüzet, magatokra akarjátok vonni az összes terrorista figyelmét, vagy mi a lófasz”, de Vihar, a szokásos tenyérbemászó arroganciájával megigazította a lövészként teljesen szabálytalanul viselt, bakancsára kitűrt, ki tudja, honnan szerzett hófehér hegyivadász zoknit, majd odavetette a tisztnek, hogy „hadnagy elvtárs, addig jó, amíg tudják, hogy itt állunk, a vártán, mert addig nem próbálkoznak beosonni”. Az általuk csak látásból ismert kétcsillagos erre fenyegetőzni kezdett, hogy „majd elintézem, hogy leszerelésig a fogda budiját pucold, katona!” Ám a szemtelen baka ismét visszafeleselt: „Budit mosni még mindig jobb, hadnagy elvtárs, mint tüdőgyulladást kapni. Ezt a nagybátyám mondta, Popescu ezredes, talán ismeri”.

A tiszt szeme villámokat szórt, és látszott rajta, hogy legszívesebben elkiáltaná magát: „Harci gázok!”, majd többször egymás után körbekúszatná a kaszárnyát a gázálarcos Viharral, aki közben elővett valamelyik zsebéből egy körömvágót, és halkan szitkozódva hozzálátott egyik beszakadt körme ápolásához. A tiszt sarkon fordult, és elhúzott.

– Nem lesz ennek rossz vége? – kérdezte kisvártatva Samu.

– Majd meglátjuk. A budipucolás még mindig jobb, mint a fejlövés.

– Tehát kályha a gödörben, budipucolás, tüdőgyuszi, agyonlövés a preferált sorrended.

– És a tied?

Erre nem volt mit válaszolni.

– Tényleg ezredes a nagybátyád?

– És a tied?

– Vihar, te hülye, egyszer jól fel kéne pofozzon téged valaki – vetette oda Samu, de már csak gondolatban.

(Magyar Napló, 2018)