Jó régóta foglalkoztat a téma, és éppen egy éve írtam róla először: nagyon fontos lenne megállítani a múlt néhány pillanatát. Leginkább persze az emberre gondolok most is, a folyamatosan cserélődő generációkra és mindarra, amit maguk után hagynak. Hagyunk. Mert az mégsem tisztességes, hogy következünk egy végtelennek tűnő emberláncolatból, de még a hozzánk legközelebb álló láncszemeket sem ismerjük igazán. És hány meg hány történet felejtődik el nyom nélkül, egyszerűen csak amiatt, hogy nem volt, aki megőrizze, továbbadja.

Egyfelől jól felfogott érdekünk lehet, hogy keresgéljünk, rögzítsünk – hiszen magunkat is jobban megismerhetjük ezáltal –, másfelől pedig felfedezhetünk a környezetünkben olyan sorsokat, történeteket is, amelyek által a történelmet, a világot érthetjük meg árnyaltabban. Sok rendkívül érdekes ember nem a történelem főutcáján sétálgat, mégis olyan erejű sorsot cipel, amelytől tátva marad a szánk: mérhetetlen tiszteletet, empátiát, csodálatot vagy részvétet érdemelnek.

Tavaly tettem is egy fogadalmat, hogy a magam részéről, ha nem is tudományos igénnyel, de kísérletet teszek néhány sors, arc, történet kimerevítésére, megőrzésére. Akkor jórészt a cél mozgatott, kezdettől volt ennek egy erős sodrása – tudtam, hogy írni akarok, de arról még fogalmam sem volt, hogy milyen hangon vagy eszközökkel.

Aztán teljesen váratlanul, egy ezerfelé figyelős nap délutánján megérkezett az első történet. Egy mesterember éppen befejezte nálunk a javítási munkálatokat, és a levezetésül felkínált pálinka mellett elmesélte az édesanyja kálváriáját, aki a kovid egyik első halálos áldozata volt. Igazságtalannak éreztem az életet, egyrészt azért, mert ennek így kellett történni, másrészt pedig azért, mert megelevenedett előttem egy kisregény vagy novella, de nem tartottam magam alkalmasnak, hogy megírjam. És egyszerre csak bevillant: a legegyszerűbb nyelven, gyakorlatilag az ő szavaival kell ezt elmesélni. Mi több, az is világossá vált, hogy egyáltalán nem muszáj prózai műfajt találni, hiszen ebben a rögzítési módban – nevezzük prózaversnek vagy szabadversnek – a sors, a megidézett félmúlt maga a líra.

Tudtam ugyanakkor azt is, hogy nem minden esetben fog ez így működni. Eldöntöttem hát, hogy minden alkalommal rábízom a történetre, hogy úgy mesélje magát, ahogy szeretné.

Észrevettem, hogy leginkább egy festő munkamódszeréhez hasonlít ez: valami felkerül a vászonra, de a felületnek adottak a keretei, ugyanúgy, mint az elmondhatóságnak. Egy részletet látunk, egy kiragadott pillanatot. Ha teljesebb a kép, akkor is valakinek a látószögéből az – így tehát mindenképp esetleges. Egyvalamihez végig ragaszkodtam és fogok is: a történetmondás igazságához. Nehéz ügy: engedélyt kell kérni a mesélőtől, utána jóváhagyást. Nem lenne ez kötelező, persze, belső kényszer inkább, de így tartom korrektnek a munkafolyamatot.

Aztán, mintha csak varázsütésre, érkezni kezdett a többi történet is: nagyszülők, saját sorsok, apák és anyák elevenedtek meg, a legfurcsább és leghidegrázósabb módokon. Én meg elkezdtem beszélgetni az „adatközlőkkel”, akikkel különös, mély emlékidézésekbe merültünk, aztán írtam és írok. Csodálatos folyamat ez, még jócskán tart, nem is nagyon tudom, hogy hol lesz a vége. Elismerem, nagyon különös módszer, hiszen a szépirodalom épp arról híres és attól szabad, hogy fikcióval dolgozik – én pedig magamat kötöm gúzsba, a saját jószántamból. Talán eljutottam a vers végső határáig.

Igyekszem a legnagyobb tisztelettel és empátiával belehelyezkedni minden helyzetbe. Volt már rendkívül megható, vicces, meghökkentő vagy mély részvétet ébresztő történet is.

És azt is tudomásul kell venni, ha valamit nem tudok megírni. Bármi megakaszthatja: ha a mesélő nem járul hozzá, ha nem tudom megragadni, ha túlságosan bevonva érzem magam. Ez is tanulás: elfogadni, hogy nem mindenáron fog megíródni egy szöveg, hogy a legkülönbözőbb tényezők beleszólhatnak. Érdekesség, hogy eddig még nem volt olyan, hogy valakitől kértem, hogy írhassak, és megtagadta volna. De valószínűleg lesz ilyen is.

Ugyanúgy, ahogy a már említett festők, néha magamat is odarajzolom a kép sarkába. Megfigyelőként, apró szereplőként, és ki tudja, egyszer talán nyomatékosabban is. De enélkül is benne vagyok, ha akarom, ha nem. Minden sorskép egy kicsit mindannyiunk tükre.

Farkas Wellmann Éva