Most ismét, ki tudja már hányadszor, magam elé idézem azt a fekete-fehér fotográfiát, amely Sorscsapás címmel látható volt kiállítóterem falán, művészeti albumban, tán épp amiatt, mert a képtömörítés eszközének fokozott takarékosságával manipulálva nem mindennapi jelenetet rögzít a mozdulatlanság-mozgás egyidejűségének logika szerint össze nem békíthető paradox pillanatáról. Egyetlen képtérben, egyetlen századidőnyi történés-szegmensben zajlik az esemény, ahol statika és dinamika energiahányadosa csakazértis ugyanarra a fényérzékeny lapra került fel. Sajátja, privilégiuma ezen optikai műfajnak, hogy a fotópapír élettelensége ellenére mégis alkalmas életteli események sejtetésére, szuggerálására, mivel agyunk szürketekervényei kellő leleménnyel lettek felhatalmazva, hogy bármikor mozdulóképessé válhasson az ismert, a tudott, a tapasztalt vagy személyesen megélt folyamatok cselekménysora, képekre szomjazó retinánk kitárulkozó fogadóterében.

A szóban forgó felvétel vizuális szerkezete példátlanul egyszerű: az alsó harmadban egy deszka csíkja látható, fölötte a képfelület nagyobb kiterjedésén felhőtlen, tiszta égbolt. A deszkán termetes szeg magányoskodik fába érkezése pillanatában, épphogy csak megvetve lábát; fölötte, a lég-tér, kép-tér közepetáján pedig a rejtély valódi titokzatosságával egy testes kődarab „lebeg”. Ez a mozgás illúziója a rögzített mozdulatlanságban. És pusztán ennyi a látvány lényegi része: csendes helyszín, csendes környezet. Ám a masina zárszerkezetének expozíciója után valaminek nyilván történnie kellett, még ha számunkra a feltételezés kétesélyessége adatik is meg a kő mozgásirányáról: mármint, hogy lefele hullt-e a kő a szegre, vagy vízszintesen süvített ki a képtérből, mint egy aszteroida, a föld gravitációját elkerülve.

De gondoljuk csak el: mire is várhat egy született szeg, ha nem arra, hogy csapjon belé a mennykő, ha nem a sorsdöntő ütésre, ami majd fején találja a szöget, anyagba döngöli, hogy ezzel valódi értelmet kaphasson szeg-élete. A megoldás számára kizárólag fentről jöhet. Minden vasbéli szeg öröme a püfölés minőségétől lesz igazán eufórikus, ha ezzel valamit összefoghat, anyagokat egymáshoz simíthat, összetartozást teremthet. Erről szól az égben megírt felhőtlen szeg-boldogság. Hisz minden haszontalan szeget rozsda eszeget. Márpedig egy fémlelkű, megnyújtott vasdarabnak is lehetnek fémvágyai. Ehhez nem mindig elég csupán a lelki nyomás, kell hozzá valódi nehezék is, pozíciót továbblendítő, mértékegységben kifejezhető fizikai testsúly, hogy tisztán érezhesse a fejére nehezedő roppant nyomás minden gyönyörűségét. Vasakarata elégtételét: hogy nem született szegnek hiába.

Csakhogy az állókép nem szolgál bizonyítékul arra, ami a kő mozgásirányát meghatározná, így az is elképzelhető, hogy a kő nem a szegre zuhan rá függőlegesen, hanem ezzel szöges ellentétben tovaszáll fölötte, üresen hagyva maga mögött a tátongó képteret. Ez viszont valódi dráma lehet vasdarabunknak, maga a rosszsors, az önemésztő korrózió felé vezető út előjele, valódi fémvilági szegregáció, a csalódottság és a kilátástalan jövendő rothadó üzenete. Ám még vasakaratával sem tehet semmit, hisz állóképen nem létezik mozgástér, állóképen csak mozgástalan tér van.

A szeg boldogulását beteljesítő pontos válasz ezzel a felvétellel tehát bizonyosan nem fogalmazható meg. Bár nincs minden veszve, félszegen azért reménykedhet abban, hogy tán idővel, valamikor, minden követ majd egy másik kő követ.

Árkossy István