Soha

A kamrával Ani is úgy járt, mint Vivien. Béla tapintatosan rámutatott, hogy minek is Aninak „az a sok szar”, nevezetesen az üveges citromlé, amit állítólag nem is kicsavart citromból, hanem egy penészgomba váladékából nyernek, kókuszolaj, ami a reformtáplálkozás egyik legnagyobb átverése, mert hosszú távon csak rontja az emésztést, Bitter Lemon, ami egyrészt cukros szénsavas üdítő, másrészt nagyon cukros, mert a penészgomba váladékából kinyert műcitrom irtó savanyú, ezért nagyon sok cukrot adnak hozzá. Vagy ha nem cukrot, akkor valami mesterséges édesítőt, ami rosszabb, mint a fehér halál, mert még színe sincs. A Zéró Kóla a Vivien szerint a csontokat bontja, a Halas Karcsika is úgy járt, hogy összeomlott a gerince meg az egészsége, bár a kólát higította azért töménnyel. A kolbász hiába állna el sokáig vákuumban, mert Ani laktovegetáriánus, a kutyák pedig nem ehetnek sem füstöltet, sem paprikásat. Még a prágaisonka-konzerv csak-csak, ezt Béla átvette, jó lesz ebédre, ha zárva találja a Finom Étkeket, vagy ha nincs sem babgulyás, sem marhapörkölt nokedlivel. A grillcsirkés ízesítésű csipsz a fölösleges pénzkiszórás netovábbja, de ennél már csak az lenne fölöslegesebb, ha megenné az ember, mert nemhogy grillcsirke, de krumpli sincsen benne, csak az üres szirmok, melyek belül apró levegőbuborékok, a buborékokat pedig ízfokozók, állományjavítók és térfogatnövelők tartják össze. „Tán az „oriental salsa” lehet jó valamire”, mélázgatott Béla, mert sem azt nem tudta, mi az az oriental, sem azt, mi az a salsa, de azt tudta, hogy új dolgokra nyitottnak kell maradni, mert ha az ember elzárkózik az olyan korszerű technikáktól, mint például a dryfix falazás, ahol habarcs nélkül, purhabbal ragasztják össze a téglákat, akkor az embert leboomerezik.

– Mi is az a boomer, babácska? – kérdezte nemrég Béla Anit, mert a nyílt age-izmus nem foglalkoztatta, így hamar kiment a fejéből a hátrányos megkülönböztetéshez szükséges szakzsargon.

– Vén fasz – magyarázta Ani.

– Szóval öregember.

– Nő is lehet – helyesbített Ani.

Béla már csak ezért sem akart boomer lenni. Nem akart öregember meg nő is lenni egyszerre, mert szerinte ezzel nem hódíthatna elég hatékonyan a környékbeli szépasszonyok körében.

– Az oriental salsát ne dobja el! Azt kóstoljuk meg! – mondta Béla, miután a fenti kis gondolatmenetet lepörgette nagy fejében.

Amikor Béla és Ani kipakolta a sok fölösleges holmit, a kamra tágasabbá vált, és úgy tűnt, nincs is szükség új polcokra. De ha már Béla elutánfutózta idáig, és hajlandóságot is mutatott arra, hogy fölszerelje, akkor Ani megragadta az alkalmat. Az építkezés alatt tanulta meg, hogy ha egy mesterember dolgozni akar, azt semmiképpen nem szabad megakadályozni.

– A Viviennek is mondtam, babácska, hogy nem kell ez a sok holmi. Egyenek a kakasok otthon! Vagy vigyék el őt vacsorázni!

– De ha nem szeret étterembe menni? Gluténérzékeny – mondta Ani.

– Na és? Maga is allergiás, mégis találtam olyan helyet, ahová elvihetem!

– Hát talált, az igaz. De minek is hordoz maga engem annyit étterembe?

– Mert szeretem a rántott húst, babácska. Maga meg nem ránt, mert fél a forró olajtól, továbbá az gluténes is meg hús is. Én meg nem várom el, hogy nem-szeretem kaját mérgező panírba forgasson miattam.

– Hát ez igazán kedves magától! – nevetett Ani. – De azért szeret nálam is enni, nem?

– Hogyne! Főleg süteményeket. Jól tart maga engem.

Ani a csekély mennyiségű maradék holmit rendezgette, majd takarófóliával vonta be őket, hogy a fúrás miatt ne legyenek porosak. Közben Béla behordta az új polcokat.

– Bár a Vivien is jól tartotta a férfiját, nem? – mondta Ani, mintegy hangosan gondolkodva, csak magának. De Béla felkapta a témát.

– Hát éppen ez az, babácska! Ezt magyaráztam a Viviennek is. Hogy nem kell úgy elkényeztetni a férfiakat.

– Miért is nem?

– Elszemtelenedünk. Ebből a szempontból nem sokat érő a bundánk. Megbízhatatlanokká válunk, mint a túletetett kutyák.

– Ugyan!

– Miért?

– Hülyeség – vetette ellen Ani, de ennél okosabb érv nem jutott eszébe.

– Mondtam ezt a Viviennek, meg mondtam neki, hogy a nők meg cica-természetűek. „Mert hidegek és elpártolnak?”, kérdezte Vivi, majd rögtön mentegetőzött is: „Én nem azért randizgatok másokkal, mert már nem szeretem az Ábrist. Hanem azért, mert nem futok olyan szekér után, ami nem vesz föl.”

– Ez igaz, a Vivi nem fut senki után.

– Jól is teszi! Mondtam neki, „Vivike, a nő olyan, mint a macska. Amelyik háznál nem etetik, onnan odébb áll. A nőt pedig a simogatás, ölelés, szeretet, figyelem táplálja. Ha ezt nem kapja meg, akkor jogos, ha elpártol. Hiába magyaráz az a balfasz macskajancsi, mennyire szeret, meg írogatja az üzeneteket, hogy „Vágyok, s vagyok”, ha nincs sehol. Vagyis, hogy nem nálad van.”

– Hanem hol? Mert a feleségétől is eljött – szólt közbe Ani kíváncsian.

– A takarítónőjénél bérel egy szobát.

– Uh, szegény ember!

– Nem kell azt úgy sajnálni! Minden este buli van, mert a takarítónénije nagy partiarc.

– Dehát az Ábris nem is ihat, kiújul a gyomorfekélye!

– Azt ő tudja, babácska, mit akar kiújítani – mondta Béla, aki, úgy hitte, jogosan haragudott Ábrisra, és minden férfire, aki szöges bakanccsal tiporta az érzékeny női szíveket.

Amíg Béla befúrt az alkoholos filccel megjelölt pontokra egy-egy tiplihelyet, elcsendesedett a beszélgetés, de amikor a tipliket ütötte be, akkor újra felvette a fonalat.

– De aztán persze vigasztaltam a Vivient. Mondtam neki, „Ne add föl, Vivike! Most nem találtad el, de egyszer neked is eljön az igazi. Csak ne húzódjál ennyire vissza a csigaházadba! Meg öltözködjél színesebben!” „Miért, hogyan öltözködöm?”, kérdezte erre. Hát megmondtam neki az igazat. „Úgy, mint egy apáca. Csupa szürke, fekete meg barna. Mint azok a szerzetesnők, akik a Minden napra egy Buddha című könyvedben vannak.” „Na látod, hogy színesen öltözködöm. A barna például szín”, így vágott vissza. Aztán ejtette a témát, de később még bölcsen hozzátette: „A férfiakban mindig csalódtam, de a Tanításban soha.” Babácska, erre nem tudtam mit mondani, mert a Viviennek igaza lehet.

Ani egy hosszában állított polcdeszkán támaszkodva hallgatta Bélát, majd csak ennyit mondott:

– Bölcs ember nem mond olyat, hogy soha.

Szilágyi-Nagy Ildikó