Kérdezem a huszonkét éves fiatalembert, szokott-e snúrozni. Azt sem tudja, mi az, még csak nem is hallott róla. Kérdezem a családom fiatal tagjait, ők sem. Úgy látszik, kikopott ez a játék az életünkből. Pedig valaha a mindennapjainkhoz tartozott. Az enyémhez mindenképpen.

Egyszerű játék a snúr. Kell hozzá játékosonként három pénzérme – gyerekkoromban elsősorban húszfilléresekkel játszottuk – meg egy vonal, amit az utca porába húznak vagy az aszfaltra rajzolnak egy tégladarabbal. Ha az nincs, megteszi a ház fala is. A játékos a vonaltól két-három méterre megáll, és az egyik érméjét megpróbálja a vonalhoz lehető legközelebbre vagy éppen rádobni. Ha ez megvan, dob a következő. Ha egyet már mindenki dobott, jön a második, majd a harmadik kör. Mivel az érmével ki is lehet pöckölni a másikét, jelentősége van a sorrendnek, amelyet induláskor bemondással lehet megállapítani. Aki először mondja ki, hogy „csó” vagyok, az lesz az uccsó, vagyis utolsó, ami a lejobb pozíció. Megelőzi őt a „lőtti”, vagyis az utolsó előtti. Aztán persze forog az egész, mindenki lesz csó meg lőtti is.

Dobni tudni kell, ezt annak idején minden korombeli fiú (lányokat sosem láttam snúrozni) megtanulta. A cél az volt, hogy az érme a földet érés után ne pattanjon, pláne ne guruljon el, hanem üljön meg ott a porban, ahová esett. Az én időmben, a ’60-as években két fő dobótechnika volt divatban. Az egyszerűbb és könnyebb a vízszintes tengely mentén pörgetés volt, ehhez a húszfillérest a hüvelyk-, mutató- és középső ujjal kellett alulról megfogni, és úgy eldobni, hogy előre pörögve szálljon a célig. Nehezebb volt a függőleges tengely mentén pörgetés. Itt csak két ujj, a hüvelyk és a mutató fogja a pénzt, amelyet az eldobás pillanatában a játékos úgy pörget meg, hogy lágy ívben, mint egy apró repülő csészealj szálljon a snúrig. A budapesti nyolcadik kerületben, ahol fölnőttem, igazi mesterei akadtak ennek a technikának, velük nem is szerettem játszani.

Miután mindenki dobott, kiértékelik az eredményt, és megállapítják, kinek az érméje esik legközelebb a snúrhoz, vagy ha házfalra dobtak, a falhoz. Annak idején sokszor játszottam, de egyetlen esetre sem emlékszem, amikor vita támadt volna arról, melyik érme nyert, vagy hogy melyik kié. A játékelméletek kutatói a megmondhatói, hogy a gyerekek a saját játékszabályaikat mindig szigorúan betartják.

A győztes nem az érméket kapja meg, csupán a jogot, hogy a második helyezett által összeszedett és a győztes markába dugott pénzeket először dobhassa föl. Külön kis rituáléja volt annak, ahogy a második az érméket összeszedte, és a számára kedvező eredmény reményében gondosan összerendezte, „beoltotta”. A győztesnek fej fölül kellett leejtenie a markában összerázott érméket, mert az volt a föltételezés, hogy az alacsonyról ejtés manipulálásra ad lehetőséget. A leesett érmékből a fej lett a győztesé, az írást a második dobhatta föl ugyanilyen jogokkal, majd sorban a többiek, amíg tartott a snúrra dobott pénzből.

Egyszerűség, ügyesség, szerencse, kiegyenlítettségre törekvés – jól kitalált játék, semmi kétség. Erre akkor persze nem gondoltunk, csak játszottuk szenvedéllyel, az utcán, az udvaron, szünetben az osztályteremben, hátul a padok mögött. Ez utóbbit a tanárok üldözték, e tárgyban néhány intőt összeszedtem, de nagyobb kár nem esett sem bennem, sem az iskola tekintélyében.

Hogy ma miért nem játsszák ezt a szórakoztató játékot, nem tudom. Pénzérmék ma is vannak, ráérő gyerekek is, egyéb pedig nem szükséges hozzá. Ahogy a snóblit sem játsszák, pedig az sem bonyolult. De arról majd valamikor máskor.

Bencsik Gábor