Üdvözöllek, dicső lovag,
szőr a neved, szőr a lovad.

Nem tudom, Önök, már elsősorban kedves – remélhetőleg csak – férfiolvasók, hogy vannak vele, de számomra gyötrelem a borotválkozás. Minden bizonnyal dús szőrzetem okán. Mint utánaolvastam, ez a tesztoszteron túltengésére utal – innen kifinomult és ínyenc szexualitásom: csámcsogó hangokat hallatva, roppant érdeklődéssel és élvezettel tudom néznia nőket. Feleségem kis örömére. De térjünk vissza a szőrökhöz.
A testnek minden tájékán elég zavaró tud lenni, de kiváltképp igaz ez a pofalemezre, ahogy kedves feleségeink nevezik arcunkat fent említett nőmustránk után: az arcon növekvő szőrzet eltüntetése valóságos kínszenvedés, mártírhalál a férfiember számára. Még soha senkitől nem hallottam, hogy szeretne borotválkozni: egész szertartás az – sebek, vér, kötszerek, egy-egy kis háború. (Joggal mondhatjuk, hogy amit a hölgyek elszeszelnek menileg, azt – az egyenlőség jegyében – a férfiak elborotválkozzák.) Vannak persze a szakállas gyávák, de velük mi, igazi harcosok – akik nap mint nap hadba szállunk borostánk ellen, és éles késekkel kapirgáljuk érzékeny arcbőrünket – nem foglalkozunk.
Én azonban nagyon vékonyan adom elő a dolgot. Nem mondom, hogy nincs meg bennem a jóindulat és a nagy igyekezet, mert megvan: mégsem sikerül rendesen soha. Hogy mi? A szőrök szimmetrikus, egyenletes eltávolítása, az.
Van ugyanis az arcon annyi gödör, hogy csak néz az ember, kezében a borotvával. Itt egy mély árok, ott egy pihés, friss ránc, és máris kész a baj, azaz itt hosszabbnak látszik (tetszik – tetszik?!) a borosta, mint amott, már nyomban a pacsuliszagú arcszesszel való, roppant csípős utóérzetű pacsmagolást követően. De ez még semmi!
A legnagyobb probléma a barkó bevágása. Az igazi férfi ugyanis megpróbálja magának bevágni a barkót. Mivel azonban szemben áll a tükörrel, és fizikából sosem volt erős, elég nehezen megy ez a párhuzamosokat és egyeneseket, no meg merőlegeseket involváló aktus (éles késekkel a kézben, ne feledjük!). Mit lehet tenni? Merészen odahúz a beretvával egy egyenesnek gondoltat, kábé fülalsókarima-magasságban. Jól sikerül.
Fellelkesül, átveszi másik kezébe a beretvát, céloz, majd húz egy fix vonalat a másik fülalsókarima magasságában is. Kész. Bár… így ahogy jobban megnézi, a második vonal inkább fülközépkarima-magasságban sikerült… és mivel nem állhat az egész világgal mindig profilból szemben, kénytelen utánaigazítani. Visszaveszi hát a borotvát az egyik kezébe, s óvatosabban (de azért még mindig merészen) odacsap fülközép-tájban egyet. Nem is volna baj, ha egy kicsit ez is fennebb nem menne, immár fülfelsőkarima-tájban érve véget a göndör szőrzet.
Nosza, visszakapja a beretvát (most már kicsit idegesen) a másik kézbe, a másik fülhöz, s ott is odahúz egy isteneset. Ha minden jól megy, itt megáll, és kicsit huzatosnak érzett folyosókon lépdelve kimegy a fürdőszobából, de ugyan miért menne minden jól, nem amerikai film ez, hanem az élet! Szóval odahúz esmenn, s fennebb megy ott is a hajzat, mert az már tényleg régen a gyönyörű (ámbátor ritkuló) hajkorona, ahol járunk, nem pedig a szakállmuki!
Én ilyenkor szoktam behívni életem párját, hogy nézzen meg szemből, és segítsen ki, de menten: ugyan vágja már egyenesre és egyformára kétoldalt a barkót, mert megtörtént bizony, még ifjú, szeleburdi és agglegény koromban, hogy addig méricskéltem és újra meg újra bevagdostam magamnak – ekként haladva felfelé –, hogy egyszer csak a fejem tetején összeért a két borotvanyom. Nem tagadom, szép és férfias lettem tőle, csak kár, hogy nem.
Asszonyom lelkesen repül, bevág párszor rutinból, lendületből ő is, szerintem egyenes, mondja, te hogy érzed, kérdi, türtőztetem magam, mondom, bébi, én nemhogy nem érzem, de még csak nem is látom, hiába van ott a tükörben, szóval vágja ő, végül jó is lesz, persze csak akkor, ha a házasélet intimitásában kialakult, bensőséges felszólításnak – „Tartsd egyenesen azt a csámpás fejedet!” – haladéktalanul és mintaszerűen eleget teszek.
Ámde ha nincs itthon az asszony, egyedül küzdök meg magammal, és bizony az eredmény siralmas olykor. Minden vágyam, hogy ha nagy leszek, naponta borbély borotváljon: én csak ülök majd az enyhén fertőtlenítőszer-illatú székben, újságot lapozgatok, a borbély mellettem tüsténkedik és sertél meg pertél, miközben halkan serceg a finoman, omlósan távozó szakáll a szakértő kezek nyomán: a kiegyensúlyozott, révbe ért, nyugodt polgári életmód jele ez, bizony.
Addig azonban naponta küzdünk meg vele mi magunk odahaza; kis asszonykám egyre jobban élvezi a dolgot, sőt, valósággal vérszemet kapott az utóbbi időben: megbeszélte a kozmetikusával vagy kijével, hogy forró gyanta segítségével mindenhonnan is távolítsa el a szőreimet („Mert úgy esztétikus és higiénikus… kuss!”, hogy nejemet idézzem, midőn felvetettem, hogy esetleg talán mégse kéne teljesen megbolondulni, nem vagyok én fehérnép!), jövő héten megyek, áldja meg az isten Önöket, kedves olvasók, ki tudja, találkozunk-e még, de hoppá, sejtem már, mi van itt, igen! Egy kifinomult, ínyenc, csámcsogós asszonyi bosszú azért a fránya/lassított nőnézésért – amiről pedig én nem… kizárólag a szőrök tehetnek.

Nagy Koppány Zsolt