Állok a vasútállomáson, a sínek mellett, harmadszor mondja be a hangosbemondó, hogy késés várható. Ránézek a körszámlapos órára: elmúlt fél nyolc jócskán. Fáradt vagyok már, de jó ez a fáradtság, az elfáradásnak is van menetrendje: hét óra körül szoktam érezni a szememben, majd az izmaimban azt, hogy már nem tudok úgy figyelni – először a másikra, végül magamra sem. Jó, hogy nem kell már beszélnem, jó ez az elcsendesedés. Ezek az esti órák az én fénylően fénytelen aranyóráim. Az egyedüllét ilyenkor nem magára maradottság, inkább zárótétel, ünnep: sínekből kötök rá masnit, köd a porcukor.

Nagyjából ilyenkor szoktam ezeken a lélekvesztő helyeken a vonatra várni. Itt minden más: a levegő, a lélegzetvétel ritmusa. Figyelem, ahogy a padokon ülve nagykabátos árnyak eszik gondosan becsomagolt szendvicsüket, nem zavar a magány, nem akarok beszélgetni senkivel.

A felolvasóestek általában öt órakor kezdődnek, én kérem így, utána még beszélgetés, bejegyzések könyvekbe, telefonszámcserék, közös fotók (ha lehet, kerülöm), vegyek még süteményt, pogácsát (hol elhangzik, hol nem), régebben megesett, hogy előkerült egy üveg bor, ritkábban pálinka. Mostanában nem esik meg, amit nem is bánok, mert amikor előkerült, elmállott az idő, legalább egy órával később értem csak erre a könnyen kiismerhető, mégis titokzatos helyszínre, a peronra.

A pályaudvarra autóval visznek ki általában. Mindig siettetem az indulást – inkább rátartással induljunk, ha kérhetem –, aztán persze túl hamar odaérünk, de ez már legyen az én bajom. Nem bajom.

Kiszállok az autóból, megköszönöm, hogy ott járhattam, ahol éppen, ezt komolyan is gondolom, aztán besétálok a boltíves kapun vagy a fotocellás ajtón keresztül a csarnokba, megnézem a foszforeszkáló táblát, hányas vágányra is kell mennem. Ideértem, s innentől kezdve már nem kell sietnem. Talán éppen ezért szeretem ezeket a sivár, elfagyott helyeket, ahol csak a hangosbemondó figyelmeztet az idő múlására, egyébként mintha valami végtelen időtlenségben történne a várakozás. A városok, települések neve változik csak, amúgy minden ugyanaz. Tél és hideg és szürkeség.

Bemehetnék a váróba, de ott is hideg van, meg neonfény, inkább felhúzom a kesztyűt, sétálok fel és alá, a vonat várhatóan késik, a késésért elnézést kérünk, persze, elnézek valamerre, csak itt merre is.

Állok ebben a világárva, süvítő szélben, az Isten háta mögött, jó, ha nem is a háta mögött, de mindenesetre nem a köldökén. Persze, mi a köldök, és hol van? Tulajdonképpen mindig ott, ahol éppen vagyok. A Jóistennek biztosan legalább százezer köldöke van, sőt, nem is százezer, hanem billiárdnyi, és minden állat hasán is az ő köldöke van, ebben biztos vagyok.

Egyedül utazom általában, így alakult, így szoktam meg. Odafelé átgondolom, mit szeretnék mondani, és miről nem szeretnék beszélni semmiképpen. Visszafelé azonban már nem kell említhető emlékek után matatnom, elengedem az irányítást, feloldódom a kitettségben. A fázást is lehet élvezni, meg a süvítő szelet, a ritkás emberárnyakat. Egy régebbi álmom jut eszembe: préri közepén, a végtelen semmi közepén ülök a sárgára égett fűben, ott nyárban járok, forró, erős szél van, ölemben valakinek a feje, az inge átvérzett, puskagolyó végzett vele, nekem pedig meg kell maradnom, túl kell élnem, kimosnom a véres inget, majd el kell temetnem őt, utána megfejni az állatokat, felsöpörni a gerendaház tornácát, megigazítani a ruhát, hajat, élni tovább. Élni tovább.

Befut a vonat, megkeresem a helyemet, az egész kocsiban talán, ha hárman ülünk. Budapest előtt jó lenne kijutni a mosdóba, de az összes foglalt. A zárt ajtókon keresztül is érzem a dohányszagot. Nemsokára Budapestre érünk.

Cseszd meg, gyere már ki, ütök jókorát az egyik ajtóra, vállamon a hátizsákom, az egyedül utazás hátránya, hogy mindent magammal kell cipelni egy pisilésre is, de most már akkor is kivárom, amíg kijön ez a nyomorult, fölös tovább keresgélnem, csak nem láncdohányost fogtam ki. Pár perc múlva idősebb asszony nyitja az ajtót, patyolatfehér hajjal.

Ne haragudjon, mondom, azt hittem, hogy hát, tudja.

Tudom, mondja az asszony. Én is sokáig vártam itt.

Rám mosolyog, visszamosolygok.

Aztán a vonat eléri Budapest határát, végül befut a pályaudvarra. Leszállok, indulok a főkapu felé, a kapuban egy kicsit megállok, körülnézek. Jó megérkezni.

Kapucnis, csontvázsovány srác jön oda hozzám.

Italra gyűjtök, adnék-e neki, néz rám, és nevet. Egye fene, őszinteség egyenlő bevétel. Aztán rájövök, hogy csak kártya van nálam, meg papírpénz.

Nincs fémpénzem, mondom, pedig adnék neki, mert tényleg hideg van. Aztán eszembe jut, hogy a nyár maradékából van nálam pár euró. Várj csak, tessék, váltsd be.

Azta!, mondja, s már ott sincs.

Vannak, akik évekig a peronon állnak. Vannak, akik egész életükben. És nem jön a vonat, amely elvihetné őket máshová. Elindulok a metró felé – milyen jó, hogy tudom, merre menjek. Milyen jó, hogy van hová.

Mirtse Zsuzsa