Séta évmilliókon keresztül

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Szemben a tatai Kálvária-domb, rajta a templom és a Golgota, balra néhányan diszkréten majálisoznak. Jobbra a Geológus Kert. Ezt kerestem.

Varga Zoltán, a telephely vezetője barátságos. Percek alatt kiderül, mindkettőnknek van némi barlangászmúltja, formálódik a társalgás, olyan szavak röppennek fel, mint hidrotermális kiválás, tektonikus képződés. Valami azt súgja, hamarosan eljutunk a dilatációs litoklázisok meg hasonlók emlegetéséhez, ezért inkább a kertről kérdezek. Évekkel ezelőtt jártam itt először, de akkor tél volt – nem, nem hideg tél, de a kert télvíz idején mindenképp zárva van –, így elmaradt a látogatás. Vagy inkább halasztódott, mert most, ugye…

Az első lépések után legyezőként tárja fel magát a múlt. Százmillió évnél is több mindössze száz méteren. Fehér, szürke és vörös sziklák meséit olvasom repedésből, réteglapból, vetőből, a krikszkraksz-jelekből összeáll a történet, felgyorsított filmként látom vándorolni a kontinenst, a sekély tenger fenekén állva figyelem szívkagylók milliárdjainak felhalmozódását, tengeri liliomok megkövülését. A dombtetőn lépkedve hallom az ősember ütemes csapkodását, ahogyan egy gödör mélyén tűzkövet igyekszik kiszedni a mészkőből. Átutazik rajtam az idő. Jelentéktelenek vagyunk, uralkodik el ilyen helyzetekben rajtam az érzés, a kövek életéhez képest a miénk egy kérész szárnyának egyetlen csapása mindössze.

Telefonomon szamárvezető, vezet engem – modern szamarat. A kütyü újabb értelmes felhasználási módja. Amúgy csendben van, nem pittyeg, nem dalol – micsoda kegy ez tőle itt, ahol már egy órája bóklászok úgy a tüneményes környezetben, hogy embert nem látok, nem hallok.

Megkövezhetnek, akik ezt unják, de szeretem a köveket.

Aztán átlépek egy határt. Bár lassúdan és nem egyértelműen: még javában tartanak a kővilág érdekességei, amikor – senki földje és határnyiladék híján – fél lábbal vagy inkább fél elmével és lélekkel már egy arborétumban találom magam.

Tavacska felszínén úszó algafolt közepéből béka figyel merev tekintettel, a körötte repkedő szitakötőre fájna a foga, ha lenne neki. Ám az csak libben ide meg oda, fel és alá, kecsegteti a kétéltűt, de sosem repül olyan közel, hogy műsorból zsákmánnyá léptesse elő a béka.

Diónyi kék veszedelem húz el fejem mellett, megtelepszik egy fa barkázó ágának legvégén. Ketten vannak, kék fadongók, szerelemben összetapadva, egyik a másik hátára kapaszkodva cikáznak – vagy éppen falatoznak, mint most. Emberre ártalmatlanok e különben magányos rovarok, bármilyen ijesztőek. Igen, egy majd kétszáz centi magas félni tud egy két centiméteres röpködő bigyótól. Amióta fél perc alatt tizenhat darázs tisztelt meg a fullánkjával, én is. Ezek legalább nem sárga-fekete csíkosak, hát erőt veszek magamon, és megpróbálom fényképen megörökíteni a dongónászt. A két kékség nem törődik velem, utódok létrehozásával vannak elfoglalva. Ahogyan később az aranyos rózsabogár sem vet rám ügyet, miközben a bodza virágát dézsmálja, sem pedig a lila orgonavirágot szívogató poszméh. Néhány szúnyog rám támad, miért ne tenné, de nem igazán vérszomjasak, gyenge eresztés ez egy akkora vízfelület szomszédságában, mint az Öreg-tó.

Aztán bambusznádalagútban lépkedek. Később fenyőligetben. Megnézem a Megalodus-barlang bejáratát – immár a másodikat. Koponyavarrataim feszítgetni kezdi a hidegfront, ebben nagyon hatékony, de hiába, addigra több mint száz fotót készítettem. Néhányat megosztok itt.

Király Farkas