Az asztalon hasas borosüveg, nekem is van ilyen, csak én vázának használom, ősszel csipkebogyóágat teszek bele, tűztövist. Itt mélybordó ital van benne, a ház bora. Meghívómnak saját szőlője és bora van, ilyenkor azt méri a csiszolatos üvegbe. Frissen sült pogácsa fonott kosárban, gyümölcsöstálon néhány piros alma, fürt szőlő, egy lapos, ovális tányéron gondosan válogatott sajtok, mellettük maroknyi dió, hosszú üveghengerben Camargue-i só. Beszélgetünk, fogy a bor, hangulatos este van, mégis, valami mérgezi. Pontosabban valaki, akinek mindenkiről van néhány rossz szava. Bárkiről, aki éppen nincs jelen. Persze egyenesen a hátuk mögött fújja a rosszat róluk, hogy még védekezni se tudjanak. Hűvös szelek támadnak, fázni kezdek, nem melegít a bor, a forró pogácsa sem.

Olyanokról beszél, akiket személyesen nem is ismerek, de azt már elpetyegteti az egyikükről, hogy titokban garniszállókba jár (állítólag), a másikról azt, hogy keresztfüggő. A harmadik most készül otthagyni a csaját, lám, ő már tudja is, kiért, jó, lehet, hogy nem akarja otthagyni, ez így talán túlzás, mindenesetre többször is látta mostanában együtt egy bizonyos hölggyel. Höhö, véletlenek pedig nincsenek, úgy-e. Aztán említ valakit, aki már túl van egy kényes műtéten, hát annak is annyi, mint férfi, egy megint másikról megtudom, hogy eladósodott.

Miért tartozik mindez rám?

Kifejezetten kártékonynak gondolom, holott nyilván csak jólértesült akar lenni. Nem igazi ellenfél, nem is ellenség. Mégis, károkozása egyértelmű. Rossz erők kavarognak, ahol ő jár, megfeketednek és hullani kezdenek a levelek.

Ha rám hullana a kormos pernye szavai nyomán, feladatom a kár vagy hiány elhárítása lenne. De itt most csak vendég vagyok egy nagyjából tucatnyi ember között, és nincs kedvem harcolni, nem azért jöttem. A páncélomat, kardomat is otthon hagytam. Lehet, ez hiba, mert lám, magammal hurcolom a történeteit, még most is hatnak rám, ha nem akarom, akkor is. Akaratom ellenére lettem részese valaminek, s ezt nem állom. Nem tudom egyik fülemen be, a másikon kiengedni a hallottakat. Megbolygatott.

Néhány nappal ezelőtt kimentem sétálni a környékbeli tavakhoz, oda, ahol az egyik tóparti fán óriásdió terem. Rossz híreket hallottam a dióról: dióburok-fúrólégy bántja a termést. Kaliforniából jött, így nincs ellenfele sem nálunk, védekezni ellene egyelőre nem nagyon lehet. Szabadon garázdálkodhat, ahol megtelepedik, sebet rág a zöld burokhéjon, utat nyit rajta a rossznak, keserves károkat okozva. A dióbél helyén koromfekete szutyok lesz, a megráncosodott, sötét termések idejekorán lehullanak.

A varázsmeséknél a károkozót (a sárkányt, boszorkányt, gonosz mostohát) a mesei hősnek le kell győznie, az általa okozott bajt el kell hárítania, a hiányt pótolnia. Megkeresni az elrabolt királylányt, visszavinni a helyére a hiányzó égitestet.

De mit tudok én varázstalan világomban tenni egy ilyen bajkeverővel? Nem lehetek tekintettel a személyére (hogy amúgy jó szakember, rendes családfő, hazaviszi a pénzt stb.), ebben a pillanatban egyedül a cselekedete számít. Amire nincs mentség.

A dióburok-fúrólégy esetében azt mondják, permetezéssel lehet próbálkozni. Igen ám, de nem lehet hónapokig méregfelhő alatt tartani kertben a fákat. Erről az emberről pedig azt gondolom, hogy ő maga borít be méregfelhővel engem.

Rászólni nem akarok, hogy innen ne tovább, mert nem szeretném a méregnyilát magamra irányítani. Ha feldühítem, könnyen lehet, hogy egyéb társaságokban engem vesz célkeresztjébe. Mondjuk lehet, hogy így is, csak nem tudok róla – innen megközelítve mindegy, hogy rászólok-e. Mégsem teszem. A többiek sem szólnak, megy a körbehallgatás, hümmögés, van, aki részletekre is kíváncsi.

Nem ellenség, nem ellenfél. Nem akarok harcolni ellene. Nem ezért jöttem. Nekem saját mesém van, azt akarom hinni, s hogy abban van dolgom.

Egyet tudok tenni: kilépek a helyzetből. Borospohárral a kezemben kimegyek a ház elé, fekete kocka már csak a kert. Nézem a csillagokat. Mindig ezt teszem, ha nincs jobb ötletem. Hátha onnan érkezik valami égi tanács, több ezer éves bölcsesség. De nem hallom meg, ha éppen érkezne, akkor sem. Túl erősek még bennem a zajok, a burokfúrás neszei.

Karcos hideg van, sötét. Messze még a karácsony, várni kell még jócskán arra, hogy növekedjen a fény, nekem pedig arra, hogy elég erős legyek. Hogy az én dióburkomat ne rághassa senki sem.

Mirtse Zsuzsa