Repedések a falon. Karcok a CD-n, a koronglemezen. Omladozó falrészek, szűkös sikátorok, elhagyott temető. Rések a biztonság és a látszólagosan könnyed, élhető mindennapok felületén. Barna pigmentfoltok, varratok helye, sebhelyek a bőrön. Ráncok a homlokon. Nehéz járás, öregedés.

Lassú enyhüléssel nyugtázott, labilis lelkiállapot. Szétesés, kiégés.

A valóságtól elrugaszkodott látszateredmények és látszatsikerek, hazugságok és leplezések özöne eltakarja az igazságot. Az érdes, kellemetlenkedő lelkiismeretfurdalást, a bevallhatatlant, ami leplezhető. De a felszín alatt gyűlnek a repedések, a koszok, az apró hibák, amiket takargatunk. Gyűlik a Föld nevű otthonunk felületén, gyűlik a lelkünkben, és bár tudjuk, látjuk, tapasztaljuk nap mint nap, a jól bevált gyorséttermi önkiszolgáló üzemmódban csillogóvá, kívánatossá tesszük mindezt.

Eltörölni egy özönvízzel vagy világégéssel a végóra eljövetelekor.

Elmosni, felszívódni, kitakarítani, feltörölni, újat építeni, vagy hagyni az egészet másra. Csináljon Földet az, aki akar.

Kié a föld? Ki a tulajdonosa? Ki az erkölcsi és a morális értékek őrzője? Ki vigyáz ránk, és ki ölel át szeretettel a velünk hordozott sok repedéssel együtt, amiket életünk során összegyűjtöttünk?

Ki vigyáz a gyerekeinkre? Milyen jövőt szánunk nekik? Miben reménykedjenek?

És hol van az a várva várt megváltás? Kereshetjük istenképben, angyalképben, logikában, természettudományban a választ, de időről időre újraértékelődik minden.

A sors életkerekének ránk kirótt feladata, vagy – ha abban hiszünk – a teremtő tudatos figyelmeztetése folytán elkövetkeznek olyan időszakok, amikor semmi sem ugyanaz, mint előzőleg. Semmi sem olyan, mint rég. Nem tudunk épeszű magyarázatot adni arra, mi történik velünk. Hová rohanunk? Az biztos, hogy a pusztulásba.

Tétlenül nézzük bolygónk felmelegedését, a természetes ökológiai rendszer felbomlását, az éhínséget és a vándorlást, betegséget és pusztulást, pusztítást. A történelem ismétli önmagát. Jön a dér, a hideg, a fagy, aztán jön a tavasz, és eljön végre a megváltás, a feltámadás, igen, tudom. A feltámadás!

Mégsem könnyű elfogadni, hogy a végítélet óráiban, az utolsó térdeléskor, a döbbent némaságban én is ott leszek az első sorban, hogy mi mind ott leszünk az első sorban.

Ha pedig nem, ha kapunk pár órát, évszázadot, akkor is néma gyilkosa voltam a földnek.

Mert kiáltani szeretnék, de nem lehet, nem hallja meg senki ebben a nagy zajban. Sokan sikongatunk kényelmes fotelünkben elmerengve a jövőn, és gondolkozunk a menekülés lehetőségein, de az egyetlen tennivaló, ami esélyt adhat a humánus értékek megőrzésére, az a lelki manna, a segítő, teremtő manna tápláléka. Az áldó termés, amit az éhező nép kapott ajándékba az ő istenétől. Egyszerű, szinte észrevehetetlen cselekedetek, lépések, mosolyok és kézfogások, és tűpontos feladatmegoldások a káosz bennünket összezsugorító fogsága ellen. Az összhang teremthet egy új életteret a jövő számára. Ha mindenki értené, és vállalná a felelősséget, akkor talán nem lennénk ennyire kétségbeesettek.

Mert a megváltásra nem lehet várni, nem lehet támaszkodni egy mindent feloldó együttes mennybemenetelre vagy bármilyen átlényegülésre, lélekváltásra, karmikus tudatállapotra. Nem lehet már várni, sürget az idő.

A megváltás bennünk van. Nem kívülről jön, és nem szánkázik felénk őrült gyorsasággal. A bennünk zajló folyamatok terméke, aminek a lenyomatai a repedések, gyűrődések az arcon, a testen. A hasadékok, rianások, kráterek és sziklahasadékok a Földön. A teremtett valóság szépséghibái, mik tökéletlenségükben tökéletesek. Hibáinkkal vagyunk egyediek és szépek.

A sikoltozó kétségbeesetteknek, a világból kirekesztetteknek van még esélyük valami őszinte megértésre a jövőnk sorsa iránt. Mibennünk van a változás lehetősége, a megváltás. Anélkül nincs tovább.

Míg készülünk rá, készülünk a feladatainkra, az apró lépésekre, ami jobbá teszi a világot, kell, hogy gyűjtsük a repedéseket. A hibáinkat javítgassuk, és elutasítsuk a felszínességet, a látszatvilágot. Megéljük, amit meg kell, és elutasítsuk, amit el kell.

Kívül-belül sávok a felszín alatt, ez az, ami a legfőbb értékünk.

A legszebb a földön a hegy tolulása, az óceán határtalansága, a kráterek, a dzsungelek, milliónyi szépség több millió év távlatából nézve. Ezek elpusztítása is az emberiség terméke. A mi hibánk.

Mégis ezzel együtt vagyunk változásra képesek. A humán erőforrás, a változás képessége. Az ember is attól szép, hogy rengeteg hibája, vétke, takargatnivalója van, mégis ettől az, aki. Ez az az ő sajátja.

Ha az emberiség számot vet önmagával, és képes változtatni, az lesz az eljövendő megváltás.

Tallián Mariann