Ha létezett valaha csillag földközelben, akkor itt és most, éppen egy ilyenről esik szó. Mivel a flamand festészet nagymestere, Rubens neve nemcsak ismerősen cseng, de világít, lobog, tündököl a klasszikus művészetet kedvelők tudatában, és ez aligha szemfényvesztés, hisz akár egy kisebb várost is be lehetne borítani azzal a vászonmennyiséggel, amin elképesztő értéket hordozó olajképei megjelennek. Még akkor is, ha nem mindet sajátkezűleg dolgozta rá a képfelületre az alapozástól kezdve a felrajzoláson, aláfestésen keresztül egészen a végső kimunkáltságig. Gazdag irodalmi anyag bizonyítja, hogy a mester nem csupán egymagában dolgozott, népes munkacsoport állt rendelkezésére Antwerpenben, a „Rubens workshop”, a „Rubens műhely”, ez manapság egy igen jól felfuttatott kft-nek vagy gmk-nak is megfelelne egy jónevű és felmagasztalt mester irányítása alatt. Aki monumentális művei születésében többnyire inkább csak koordinátori munkát végzett, persze, nem akármilyen képességű művészgárdát irányítva. Ennek oka egyrészt a megrendelések tetemes mennyiségéből fakadt, hiszen hatalmas méretű képei a grandomániában lázasan szenvedő hiú arisztokrácia palotáinak díszítésekor igen hatásosan érvényesültek, amihez nem kevésbé járult hozzá Rubens személyes kultúrájának, mítoszának, műveltségének széleskörű elismertsége is. (Ha nem is hét nyelven, de haton kiválóan beszélt.) Mindez pedig a magas diplomácia útjait, válaszútjait, útkereszteződéseit is megnyitotta számára, tekintélyes magánlevelezést hagyva eközben az utókorra, úgy is, mint Európa fényes uralkodói palotáiban „utazó nagykövet”. Az angolok és a spanyolok közti sok huzavonával járó béke helyreállításában játszott sikeres közvetítése hozta magával, hogy IV. Fülöp spanyol király nemesi rangra emelte, I. Károly Anglia királya pedig lovagi ranggal ismerte el Sir Peter Pauwel Rubens eredményes szereplését.

Kisméretű, nem ritkán tenyérnyi vázlatait olyan kiválóságok növelték, nagyították több négyzetméteres óriásképekké, mint a másik flamand festőikon, Anthonis Van Dyck, vagy Jacob Jordaens és a „bársonyos Jan Brueghel”, a közismerten „paraszt Bruegel” fia, (a fiú h-val, az idős h nélkül írta a nevét) de más, igen jól képzett festők többen is részt vettek a közös munkában, akár egyetlen képen belül, rendszerint a számukra kijelölt részletekben, ki-ki a maga profiljába vágó tárgyias-figurális motívumvilággal. Az csak enyhe nüansz a munkamorál hátterében, hogy Rubens igyekezett Van Dyck minden alkotói pillanatát feladatokkal lekötni, még a nagypolgárság körében is inkább azt terjesztette róla, hogy tanítványa nála is jobb portréfestő, ezzel akadályozva meg versenytársát a látványos, nagylélegzetű megrendelések elnyerésében, nehogy ettől a saját népszerűsége szenvedjen csorbát. Látványos megbízásokban nem volt tehát hiány. Egyik legnépszerűbb monumentális sorozata a Medici Mária francia királyné és IV. Henrik francia király életének fontosabb mozzanatait képekben elmesélő ciklusa, amelyben huszonegy hatalmas vászon történései díszítették egykor a Luxembourg-palotát; ezek ma a Louvre és a londoni National Gallery díszei. Rubens, mesés festői és diplomata sikerei csúcsán, pompás kastélyt vásárolt Steen helység nyugalmában, Antwerpen és Brüsszel között, és a családi békéje érdekében mindenre képes volt, még olyanra is, amire ennyi babér láttán, mások tán nem lettek volna. Merész lépésre szánta el magát. Erről egyik levelében ezt írja:

„Elhatároztam, hogy rákényszerítem magam becsvágyam arany csomójának átvágására, hogy visszakapjam szabadságomat. Miután rájöttem, hogy az effajta visszavonulásra addig kell sort keríteni, amíg az ember emelkedik, s nem akkor, amikor már zuhan; azaz, hogy akkor kell elválnunk Fortunától, amikor még kegyes hozzánk, s nem szabad megvárnunk, hogy hátat fordítson nekünk. Egy rövid titkos utazáson ragadtam meg az alkalmat, hogy Őfelsége lábához vessem magam, s erőfeszítéseim egyetlen jutalmaként azon könyörögjek: mentsen föl az ilyen megbízatások alól, s engedje meg, hogy saját otthonomban szolgáljam őt. Ezt a kegyet jóval nehezebb volt elnyernem, mint bármit, amit valaha is adott nekem. Ettől kezdve többé semmilyen részt nem vállaltam Franciaország ügyeiben, és sohasem bántam meg döntésemet. Most Isten kegyelméből csendesen élek feleségemmel és gyermekeimmel, s nincs más igényem a világban, minthogy békében élhessek.”

Ámde Fortuna, úgy tűnik, nem hatódott meg Rubens hirtelenjött boldogságától, családszeretetétől, a pompás környezettől, vidéki kastélyától, a hozzá tartozó erdőktől, tavaktól, gyümölcsösöktől, gazdasági épületektől, mert mire minden összejött a béke és nyugalom jegyében, a mester egyre többet küszködött köszvényével, míg az a higgadt és megfontolt szellem, aki soha nem engedett sem az árból, sem a minőségből, sem a művészet rangjából, sok szenvedés után 1640. május 30-án belépett a halhatatlan művészek örök Pantheonjába. Ékesszólása, modora, intelligenciája magasan kiemelte korának művelt polgárai közül, kiváló nyelvérzéke, szellemessége, erényessége és mindenkori higgadtsága fogalommá emelte személyiségét. Sokoldalúságára utal egy német utazó feljegyzése a Rubens műtermében tett látogatásról, így emlékezve:

„Meg voltunk hívva a híres és igen kitűnő festőhöz, Rubenshez, akit munka közben találtunk. Bár festményével volt elfoglalva, Tacitust olvastatott fel magának, s ugyanakkor egy levelet diktált. Csendben voltunk, attól félve, hogy megzavarjuk, de ő anélkül, hogy munkáját félbeszakította volna, üdvözölt bennünket, s mialatt változatlanul folytatódott a felolvasás és a diktálás, válaszolt kérdéseinkre, mintha csak nagyszerű képességeit akarná bizonyítani.”

Rubens szellemi vegykonyhájában megszületett életműve tiszta értelemfestészet, a művészi létezés hangos oratóriuma. Kijelölt helye a kitartás, a nagyvonalúság Akropolisza. Soha nem szenvedett döntés- vagy pénzzavarban, magabiztosság, hihetetlen anyagi és erkölcsi siker koronázta egész csillagpályáját. És sugárzó platina-ragyogás egyéniségének ritka géniuszát.

Árkossy István