Félreértés ne essék, ezúttal nem a Rolls-Royce klasszikus autócsoda témaköréből kerülnek gondolatok a billentyűzetre – jóllehet kalandozásunkban továbbra is világmárkáknál maradunk –, de nem Charles Stewart Rolls és Henry Royce nevét idézzük, akik, mint két olajozott agymotor, a dupla RR monogrammal bálványozott műszaki csodát még az elmúlt évszázad bébikorában álmodták az iparosodó kor meglendülő alvázára, gumikerekére, főtengelyére. Akiket most felidézek, külön-külön egymaguk lettek óriások a középszerű ötletelők és törpék között, egyedit, kánonértékű művészi ragyogást hozva a világra, új mértéket és értéket szabtak a szemnek, aztán üstökösként tündökölve távoztak, égi nyomot hagyva a mindenségben, példát mutatva az akarás nyomása alatt megbicsaklott művészecsetek számára hosszú évszázadokon át.
Rubens (1557–1640) és Rembrandt (1606–1669).
Kepler és Galilei időórája már jó ideje otthonosan ketyegett a Naprendszerben, amikor a két zseniális festő teremtő szelleme besugározta Európa ábrándokkal lazúrozott barokkori egét. Egyediség és egyetemesség. Az életút meglepő hasonlóságai, ugyanakkor meggondolkodtató különbözőségei a magasztosság és megtörtség színhangjaival és szívhangjaival vibráltak e két hollandus művész pályaképében, ahogy új csapásokat vágtak önmaguknak, koruknak és utókoruknak bozótvágó ecsetjeikkel a művészetek folyvást bokrosodó, új hajtásokra és virágokra vágyakozó ligeteiben. Ők azok, akik nemcsak szénrúddal, diófapáccal, karcolótűvel, ezüstceruzával vagy a föld nemes színporai elegyéből teremtettek örökéletű képi mítoszokat, majd zárták azokat az időtlenség esélyével vásznaik keretei közé, hanem maguk is már életükben valódi mítosszá, legendává magasztosultak. Két hérosz ritka inventív erővel lépett a festészettörténet látványos színjátékának tágas pódiumára, és Fortuna kegyességét maguk mögött érezvén, önnön elméjük pezsgésétől, vérük sajátos hemoglobinjától hajtva transzcendens, fényes trónra emelkedtek. Életművük szakaszai a klasszikus művészet promenádjának kiemelt stációi közé sorolhatók, ahol az elme szelleme strázsálja elbűvölő szín- és vonal akkordjaikat, miközben új kánont sugároztak Istentől kiutalt tehetségük képi, jelképi, összképi aurájával.
Rembrandt 34 éves volt, amikor Rubens meghalt.
Személyes kapcsolatban nem álltak egymással.
Mindketten 63 évet éltek. Közel azonos összegért vásárolták meg ugyancsak 33 évesen, krisztusi korukban, saját pompás házukat Németalföldön. Azon a Németalföldön, amely nem sokkal korábban vált ketté, két etnikailag egységes, de társadalmi és vallási entitásában különböző országgá. Rubens a délvidéken hithű és tehetős katolikus család fiaként látta meg a napot, majd Antwerpenben érett festővé; Rembrandt északon, egyszerű protestáns molnár gyermekeként, aztán Amsterdamban szerzett babérokat, majd később fájdalmasan fakuló hírnevet. Két-két hölgy társaként élték le életüket, Rubens Isabella Brant és Helena Fourment mellett, Rembrandt Saskia Uylenburgh és Hendrickje Stoffels oldalán; ám hőn szeretett első feleségüket, mindketten elvesztették. Rembrandt még a másodikat is meggyászolta, akivel viszont papíron nem köthettek hites szerződést, mivel akkor első asszonyának vagyonát Van Rijn mester nem örökölhette volna annak végrendelkezései szerint. A család lelki köteléke és a biztos anyagi háttér megteremtése végig fontos célként lebegett a két nagymester előtt. De a kezdetekben olyannyira hasonlatos sorsképük idővel igencsak megváltozott.
Rubens gazdag polgári neveltetése és a szellemét művelő agyvelő sziporkája meghozta érett gyümölcseit: öt nyelven beszélt, remek diplomáciai érzékével fényes sugárutat járt be, hiszen az arisztokrácia körei – az uralkodói udvart is beleértve – mindenkor hatékonyan támogatták művészi felemelkedésében. Örökké megfontoltan cselekedett; zenitre felívelő pályája anyagi hozadékával példásan tudott bánni. Pazar műgyűjteménye messze földön ismert volt, palotája és kastélya mindvégig a körülrajongott művész státuszának valódi szimbóluma lett.
Rembrandt viszont a korábbi égi magasságokból idősebb korára pokoli mélységekbe zuhant alá; miután soha nem számolt a jövővel, hagyta mindennapjait sodorni a Sorstól. Kortársai említik, hogy nyelveket nem beszélt, sőt, még hollandul is botladozva olvasott. Alig volt néhány könyve, egyik éppen Dürer Aránytana, de még azt sem látták, hogy valaha kézbe vette volna. Amikor még hullt ölébe a holland gulden bőséggel, Rubenshez hasonlóan ő is árverésekre járt el, mindenfélét összevásárolt horribilis árakat kínálva a tárgyakért, amiket így sikerült mások elől biztosan megszereznie. Múlt ereklyéi, nagymesterek képei, metszetei, csillogó vagy rozsdamarta páncélok, keleti dísztárgyak, ötvösremekek és egyedi relikviák árasztották el lakóterének minden zugát. Műterme kopott régiségektől is roskadozott, és bár voltak tanítványai, ami bevételi haszonnal járt, ámde szertelen életmódja és az Éjjeli őrjárat című, élete főművének tekintett méretes tablójának vegyes fogadtatása, s a vele járó zuhanófájdalom előbb-utóbb teljes anyagi csődbe rántotta, míg végül oly mértékben eladósodott, hogy emeletes házát is behajtók vitték el feje fölül. A végjáték nem volt vígjáték. Szerény odúba kellett költöznie. Johannes van Loon, Rembrandt sebészorvosa emlékezik meg elnyomorult állapotáról és a mindenkori festészet királyának szomorú amszterdami haláláról, ezt jegyezve le 1669. október 4-én: „Hideg, szomorú köd feküdt sötét halotti lepelként az egész városon. A sivár utcák mintha minden emberi iparkodás hiábavalóságáról beszélnének. A halottas menet kicsiny csoportja hallgatva állt a templom kapuja előtt […] a vigyorgó koporsóvivők és részeg, káromkodó sírásók úgy bántak a szent koporsóval, mintha valami utolsó csavargó holtteste volna benne, akit egy kocsmai verekedésben ütöttek agyon”. Viszont Rubens halálhírére még I. Károly angol király is így fakadt ki: „Összetörtem…”. Majd a flamand festőfejedelmet, mint nemzete bálványozott szimbólumát, méltó tisztelettel temették el Antwerpenben, a lenyűgöző Szent Jakab templom kriptájában. Rembrandt nyughelye ismeretlen.
Amíg Rubens önportréi a magabiztosságot sugárzó, elit környezetben hangosan ünnepelt sikeres világpolgár „szép” vonásokban megfogalmazott látványát közvetítik felénk, addig Rembrandt hasonló művei az emberábrázolás mélylélektani bugyrait viszik vászonra a mester évről évre rútuló „plebejusi” arcát idézve meg. A sors elbánt vele; az indulás mennyei sikereit a közönyösség légüres terének gyötrő állapota követte. De a Végzet mindkettőjükkel szemben csatát vesztve mégis alul maradt. Hisz rá kellett döbbennie, hogy a festészettörténet ikonjainak élet utáni élete örökkévalóság, ami még az ő mindenhatónak vélt erejével is eltiporhatatlan.
A Sors arca – feldobott pénz. Csak azt nem mi dobjuk fel.