Ismerem a rossz anyát. Tapasztaltam már, láttam már, voltam már. Amikor engem mondtak annak, fájt, mert nem tudtak semmit, nem is kérdeztek – rögtönítélő bíróság volt. Máskor önmagamat neveztem annak, segítséget, feloldozást kérve. Volt, hogy úgy éreztem, nem vagyok hibás, és voltam már néma, amikor tudtam, hogy valamit nagyon elrontottam.

Bocsánatot kérni az embernek a saját gyermekétől talán nem is mindenki számára egyszerű. Bocsánatot kérni a Teremtőtől nem mindenkinek fontos, de a feloldozásra mindenkinek szüksége van. Amikor az élet lezárul, akkor mindenképp, kimondva és kimondatlanul is. A megbocsájtás pedig nemcsak az anyát, de a gyermeket is feloldozza.

Körbejártam a rossz anyát, amikor elítéltem; el is ítéltettem, a saját hibám kellett a tanuláshoz. Amiért e nem is olyan könnyű és nem sűrűn emlegetett témához mégis hozzá mertem nyúlni, az: a kegyelem. Megtapasztalva az adott és kapott kegyelmet, külső szemlélővé válhat az ember.

Különösen felgyorsult világban élünk. – Az anyák korábban vajon erősebbek voltak? Hiszen milyen sok kisgyermek halt meg, milyen ritka volt a válás, mennyivel több fizikai munkát végeztek az anyák, mennyivel több gyermeket vállaltak. Egy gyermeke csak annak volt, aki egészségügyi okokból kifolyólag nem szülhetett többet. Mai szemmel hihetetlen ez a teherbírás. Pedig ők is nők voltak, a női lélek akkor is anyai lélekként működött, bár meglehet, a dolgos hétköznapok során kevesebb idő jutott a siránkozásra egy gyermek elvesztésekor vagy egy nehéz szülés után. Magánügy volt a fájdalom, magánügy volt az érzelem. Az ítélkezés mindig jelen volt – mindig összesúgtak valaki háta mögött az anyák –, de nem tudott akkora teret hódítani, mint most. Kevesebb információ jutott el mindenkihez, és kevesebb lehetőség adódott a kinyilatkoztatásra. Anyának lenni mindig nagy feladat volt, elítélve, megítélve lenni mindig fájdalmas, ítéletet dühből, indulatból odacsapni mindig egyszerű, és hirtelen feloldozást nyerni pedig igazi béke, minden fél számára.

A Biblia szerint Isten megáldotta a férfit és a nőt, mielőtt azt mondta nekik, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Mindenkinek a hite határozza meg, hogy úgy gondolja-e, ösztön a szaporodás, ahogyan az állatoknál, avagy Isten ajándékaként tekint a gyermekre, vagy épp esze ágában sincs ezen gondolkodni. Mégis születnek gyermekek, így válnak a nők anyává, s bár tekinthetünk e dolgokra sokféleképp, különbözhetünk egymástól bármennyire, egyvalami mindnyájunkban közös: anya hozott minket a világra.

Lőrincz P. Gabriella