Rimbaud sirályai
Amikor először jártam Franciaországban, Pas-de-Calais egyik tengerparti nyaralóhelyén, még alig múltam tizenhét éves. Vonattal utaztam, ismerősökhöz. Minden hibát elkövettem, amit első, nagyobb utazásnál lehetett. A Gare de l’Est környékén eltévedtem, a pályaudvar mellett csövező srácok segítettek eljutni (bőröndjeimet cipelve) a Gare du Nord-ig, ami ma már viccesnek tűnik, de akkor egyáltalán nem gondoltam annak. Lekéstem a megbeszélt járatot, ám erről vendéglátóimat nem tudtam értesíteni, hiszen még nem volt mobiltelefonom.
A peronon vártak rám türelmesen, amire végre – egy következő járattal – megérkeztem. Ott már biztonságos, védett közeg fogadott. Mentaszörp, később testes, alkonyi bor, parányi étterem, ahol az első estémre koccintottunk. Már aznap a tengerparton csatangoltam: szelesebb, hűvösebb és vadabb volt, mint a képzeletemben. Ott és akkor éreztem meg mélyebben a Részeg hajó egyik sorának erejét: „A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen”.
Rimbaud is tizenhét éves volt, amikor ezt a versét írta: két tizenhét éves lélek állt a tengerrel szemben. Hogy kettőjük között hány életet mosott el a víz, hány sors teljesedett ki vagy pergett le beváltatlan ígéretként, abban a pillanatban nem foglalkoztatott. Rimbaud hamar kiégett, magukba szívták a mélység szörnyei, pár év múlva pedig véglegesen hátat fordított az irodalomnak – én akkor még azt sem sejtettem, hogy valaha komolyabb dolgom is lesz a versekkel, írásokkal. Betűváraimat magamnak építgettem csak.
Szerencsés adomány volt, hogy egy igazán ingergazdag közegben tölthettem pár hetet, így alkalmam volt megfigyelni az ott pihenők és élők szokásait. Az tűnt fel elsőre, hogy az emberek reggelenként kisboltokban vásárolnak. Mindegyik csillogott-villogott, patyolattiszta volt, a saját arculat mellett viszont volt közös vonulatuk is: az ajtók formája, színe, a feliratok betűtípusa egymáshoz hangolta őket.
A baguette-ek fonott kosárkákban pihentek frissen, ropogósan. Csak frissen voltak jók, ami megmaradt, azzal másnap sirályokat etettünk, mert akkor már nem volt az igazi, a sirályok viszont imádták. Kérges, hosszan érlelt sajtok üvegbúra alatt, a pici csemegék, gyümölcsös tarte-ok pedig olyanok voltak, mint az ékszerdobozkák. Supermarché helyett ezeket a kisboltokat választottam reggelenként.
A hely, ahol lakom, egyetlen kisboltot sem tud eltartani. Pedig sokan laknak itt, kertvárosi rész, azt gondolhatnám, itt is szívesen leugranának az emberek reggelenként friss kifliért, helyben sütött túrós batyuért, ha lenne hová. Nem, nem, mégis van egy kisbolt nem messze tőlem, de azért annyira éppen messze, hogy oda már ne tudjak csak úgy leugrani reggelenként. Se ropogós kifliért, se házi kenyérért. Egyrészt nem sütnek maguk semmit, másrészt a bolt amolyan retró hangulatú hely, szegényes és idejétmúlt választékkal, a bejárattól nem messze söröző-felesező közönséggel – néhány galamb tipeg csak körülöttük általában, morzsák után kutatva. Ezért nem kelek fel negyed órával korábban.
Ma az emberek zöme autóval indul vásárolni, fel akar tankolni egy hétre. Így tértek át sokan a hűtést nem igénylő tej emberkínzó ízére, előrecsomagolt, tartósított kenyeret vesznek, amelyek héja olyan állagú, mint a gumicukor. Mégis oda áramlik a nép esténként, szombatonként.
Persze, léteznek még archaikus leletek is: számos írótársamról, művésztársamról tudom például, hogy piacra jár, füstölt marhanyelvért alkudozik, saját kecskesajtárusa van, és megkóstolja Pannónia kincsét, a nagyszemű, sárga húsú szőlőt, mielőtt megvásárolja.
Mindez azonban nem tudja feltartóztatni a terjeszkedést, a legkisebb tengerparti településeken is megjelenő multikat.
A minap kíváncsiságból megnéztem a világhálón, hogy most milyen az az üdülőhely, ahol tizenhét évesen jártam. Nem kellett volna meglepődnöm, mégis lehangolt a változás: jól ismert cégnevek, boltok uralták el ott is az utcákat.
A sirályok, Rimbaud lármás, napszemű madarai viszont ugyanúgy köröztek a tenger felett, ahogy annak idején.
Mirtse Zsuzsa