Még csak április van, de mintha kora nyár lenne: láttam már májusi cserebogarat, többen fülemüleszót is hallottak éjszaka. Fűszeres a levegő, még a Duna illatát is érezni lehetne egy-egy fuvallatkor, de szélcsend van, amit nem is bánok. Belvárosi söröző teraszán ülök néhány barátommal.

Zsong a város, zsúfolásig tele vannak a helyek, ábrándos tekintetek keresnek nyugvópontot, ragadozók préda után kutatnak, kezek nyúlnak egymás felé vagy újabb és újabb poharak után. Amíg az italokat kihozzák, a szomszéd asztaloknál ülőket pásztázza a szemem, aztán egy idő után már csak észlelem, amikor a háttérben elsuhan egy elektromos roller, a mozdulatok és külső hangok összemosódnak, azokra figyelek, akikkel egy asztalnál ülök. Egymásra figyelünk. Beszélgetünk, jó itt most. Éppen jó minden. Mindenki hozza a saját batyuját, gondolatait, tapasztalásait, elfér minden a közös asztalon, a poharak és alátétek között.

Az irodalmon és boron kívül persze minden más is szóba kerül, különféle csatornák, közösségi platformok neve cikázik a levegőben. Van, aki nem is hallott a legfrissebbekről, nem követi ezeket, leállt, ahogy mondja. Nem érzi azt, mintha kimaradt volna valamiből, mégis, azért sokszor nyomasztó számára a gondolat, hogy már egyre kevésbé része a világnak. Elfelhősödik a tekintete.

Hallom, amit mond, de közben az örvös galambra gondolok, akit a borostyánbokron láttam a napokban. A terméséért jár ide, egyben nyeli le a sötétlő bogyót, majd a zúzógyomor elbánik vele. Így teszek én is, elnyelem, amit hallottam, de később újra és újra eszembe jut ez a mondat, próbálom feldolgozni a tartalmát.

Nem része már a világnak? Melyik világnak nem része? A számontartottnak? A követendőnek? A felhőkben tároltnak?

Melyik világ része az örvös galamb, akinek fogalma sincs követőkről, platformokról, csak finom falatokat keres a borostyánbokron, csak élvezi a tavaszt, az életét. Aki most a Duna-parton sétál, aki könyvet olvas a vonaton. Aki órákig tud hallgatni, a nádast figyelve. Aki azért tesz valamit, mert jó megmerülni benne, és nem csak apropót keres egy-egy újabb poszt, tartalom elkészítéséhez.

Van, aki igyekszik minden felületet kipróbálni, belakni, mindenhol jelen lenni, ami nem baj, amíg nem kétségbeesett megfelelési kényszer hajtja, csak játékként, kihívásként éli meg. Van, aki az életében akar elsősorban jelen lenni – amikor kedve van, megoszt belőle valamit, de nem éli meg drámaként, ha nem osztódik meg naponta. Van, aki már tudatosan kerüli ezeket a felületeket. Van, aki azért kerüli, mert már fél tőlük. Inkább a víz morajlását hallgatja, vagy a szomszéddal kvaterkázik. Van, aki nem is áltatja magát azzal, hogy mindent lehet követni – behúzza a féket időben. De vajon mikor van az „időben”?

Nagyapáink még a rádióval bajlódtak, amikor nem tudták kikapcsolni. Nyomogatták a gombokat, s ha elnémult a készülék, megoldottnak vélték a problémát. Nem aggódtak amiatt, hogy nem tudnak már mindent követni, megtanulni. Legyintettek: az nem is fontos. Nem megy, hát nem megy. Ment más. Volt, aki nagyszerűen fel tudta aprítani a tűzifát, az asszonyok értettek még a hímzéshez. Egy szépen meghímzett párna és a vers ugyanúgy születik. De nem születik minden pillanatunkban olyan dolog, amit érdemes eltenni, megőrizni. Az idő és a türelem érleli ki őket.

Van, amit hagyni kell elillanni, soha többé nem látni. Úgy a folyóhoz tartozni, hogy közben a partról is integetni tudunk az elhaladó hajóknak. Úgysem lehet mindent megmenteni, sem áthurcolni a másik partra. Veszteségeket megélni, de közben örülni egy könnyű fröccsnek, egy szép metszésű arcnak, egy végre kigördülő vallomásnak. Örülni, ahogy az örvös galamb a megtalált, éltető falatnak.

Mirtse Zsuzsa