a leveleket a paletta minden színére festő manók téli álmukat alusszák, nincs már lomb, csak a fenyőn, a tiszafán s még néhány renitens bokorfélén, az avar is színét vesztette, előtűnnek az ágak labirintusai, a fák csontvázai, a néma útvesztők

rájuk telepednek a tél láthatatlan fotonpókjai szőtte fénysugarak, csaponganak az utcai lámpákból, higanygőzzel működtek egykoron, de hol van már a tavalyi hó, où sont les lumières des temps jadis, où les dames du temps jadis,[1] takarékoskodunk és méregtelenítünk, ha tudunk, ha nem, diszkrétebb fény hálóz be minket, de ránk telepedik, szerteoszlik, összemosódik szemem könnyfátylában

póznavégre tűzött csillagok világítják be szűkös világom, most szám szerint három, szentháromság, triszkelion, fénytörés, kontraszt, ezer magyarázatot hozhatnék, egy is elég lenne, lehetne

arcomon maszk, kiszámolós játék, ki adja tovább azt, amiről nem is tudja, hogy van neki, ecc-pecc, kimehecc, hát hol jártál, báránykám, hol nem jártál, büdös lesz a tetemed, tudod-e, aki bújt, aki nem

kinézek az ablakon, benézek az ablakba, annak is az ablakába, itt vagytok te, itt vagy ti, perceg a tél, kamukandalló ereget kamumeleget, foka nincs, de melengeti a lelket, azét, akiét még lehet, akinek még van, nem darálta be a karanténmagány, nem gyújtotta magára a házát, nem vetette magát alá a magasból, nem végzett ősi eszközökkel a szomszédjával, nem okozott földrengést meg árvizet meg napkitörést

ne becsüljük alul őket, ne becsüljük alul magunkat, pusztulni nehéz, élni még nehezebb, nézzük a három csillagot a póznák tetején, mondhatjuk: ott rohadjanak meg, de ha mélyen belenézel abba, aki voltál, nagyon mélyen, meglátod, hogy csillag vagy magad is, még ha csak egy oszlop tetejéről szórod a fotonokat, hinnéd: hiába, de sosem tudhatod, hogy a fény hova terjed, hol fogsz egy pillanatot megvilágítani,

sosem tudhatod
ki, kik vagyok én
ki, kik vagy te
majd egyeztetjük álmaink

[1] olvass Villont eredetiben

Király Farkas