Egy különleges irodalmi vállalkozás, a Tegnap.ma – egyaránt nevezhetjük videoenciklopédiának, illetve világhálós portálnak – tavaly alapított egy díjat. A mostani világpolitikai és gazdasági helyzetben új díjat alapítani nagy kaland, eleve megsüvegelendő, ráadásul ezt az elismerést nem költők és írók, vagyis nem a sokféle alkalommal ünnepelt szerzők kaphatják, hanem irodalomszervezők. Még ilyet!

Mi tűrés, tagadás, a decemberben első alkalommal kiosztott díjat anyaországiként én kaptam. (Határon túli magyarként pedig a felvidéki Nagy Erika.) A pesti József körúton tartott átadó gálán több csinos beszéd elhangzott, és az egyikben a társalapító Király Farkas azt mondta, ezzel a díjazással immár teljes a lefedettség, minden irodalmi tevékenységnek van saját szakmai elismerése. Csakugyan, szavaiban nem kevés igazság lakozik, hiszen költők, írók, drámaszerzők, műfordítók, irodalomtörténészek, kritikusok, elsőkötetes fiatal szerzők – és irodalomszervezők: szerte e kárpáti medencében mindenkinek adatik a jóból.

Az ünnepség során lehetőséget kaptam, hogy köszönetet mondjak, egyszersmind felhozzak valamit a mentségemre, ha-ha. Éppenséggel tudok egy olyan szakterületet, amely kilóg a lefedettségből, mert képviselői semmiféle elismerésben nem részesülnek, nem létezik számukra létrehozott díj – de természetesen erről hallgattam a színpadi mondókámban, nem akartam elrontani a hangulatot. Arra gondoltam, sebaj, az észrevételem majd úgyis megírom egy zsurnálban az Olvasat felületén… Nos, a szépirodalom mostohagyermekei, hivatalosan el nem ismert napszámosai a szerkesztők. Kellene egy díj az ő munkájuk, mi több, életáldozatuk honorálása céljából.

Azért értekezem erről éppen most, június derekán, mert az ünnepi könyvhéten friss művek százai kerülnek az olvasók elé – de a rivaldafény kizárólag a szerzőkre irányul, ők színpadi szerepelnek, ők dedikálnak a napernyő hűvösében a standok mellett, ők nyilatkoznak a sajtónak. Pedig a több száz nyomdaillatú könyvújdonsághoz sok tucat szerkesztő tartozik – akad közöttük olyan, aki egymaga öt-hat, netán hét-nyolc kötetet gondozott sajtó alá. Szerkesztők, olvasószerkesztők, korrektorok: árnyékban maradó gályarabok, akik rengeteg munkaórán keresztül görnyednek a kézirat fölött, és piros filccel megszüntetik a tisztelt szerző tévedéseit, figyelmetlenségeit, majd egybeolvassák az elvégzett javításokat – csöndes kubikosok, akik kitalicskázzák a papírlap udvaráról a szemetet. Szóközhiányok és fölös enterek, központozási gubancok, elütések és egyéb típushibák megszüntetésével bajlódnak, helyesírási otrombaságokkal, zavaros szerzői körmondatok feldarabolásával. Tulajdonnevek és évszámok közötti kiskötőjelet alakítanak át tapadó nagykötőjellé, egy olyan fogalommá, amelynek létezéséről a szerzők java része még csak nem is hallott. S teszik ezt teljesen reménytelenül, hiszen a szerzőkben nem tudatosul a helyes megoldás, a kész könyvben észre sem veszik az elvégzett javításokat, és a következő kéziratban is ugyanazokat a hibákat pakolják a szerkesztő elé, hadd bajlódjon vele századszor, ezredszer, az a dolga…

Az irodalmi szerkesztők egy része maga is szerző, tehát költőként vagy íróként előbb-utóbb vigasztalódik valamilyen irodalmi díjjal. Ám mire számíthat az a jámbor dolgozó, aki „csak” szerkesztő? Legfeljebb néhány szerző barátságára, folyosói hálás pillantásokra és (utólagos) magánemberi megbecsültségre – de az borítékolható, hogy hivatalos szakmai elismerés nélkül fog meghalni. Sorolhatnánk a neveket, Székely Sz. Magdolnától, vagyis Szimától (nem azonos Székely Magda költővel) Mátis Líviáig.

Természetesen nem a Tegnap.ma két alapítójától, Döme Barbarától és Király Farkastól várom a szerkesztők szakmai becsületének helyreállítását – ők már bőven megtették a magukét az irodalomszervezők istápolásával. Hátha elolvassa ezt az írást egy tettre kész, díjalapító kedvű mecénás, akit gyermekkorától megmagyarázhatatlanul elbűvöl a szöveggondozás, és éjjelente színes korrektúrajelekről álmodik.

Zsille Gábor