Újabb évzárás küszöbén állunk, újabb számvetés magunkkal, másokkal. El sem hiszem, hogy ismét a várakozás időszakában írok tárcát. Hiányzott a lap, és most frissen feltöltődve, reményekkel tele indulunk újra. Várjuk a régi olvasókat vissza, és várjuk az újakat. Év végén a legtöbben lezárnak valamit, vagy mindent, hogy januárban egészen mást kezdjenek, én meg gyermeki ragyogással ragadom meg a klaviatúrát, nem akarom lezárni, folytatni akarom. Kovács Vilmos sorai jutottak eszembe „Mert kezdet nincs, csak folytatás van…”, és ez a sor olyan sokszor felsejlik bennem. Néha csak folytatni kell, és a folytatás hozza is magával a változást, mindenféle erőltetés nélkül.

Izgalmas dolog tárcát írni, hiszen mi, a Zsurnál rovat szerzői napról napra itt vagyunk, megosztjuk az életünk egymegállónyi eseményeit, gondolatait. Igyekszünk sosem bántani, mindig építeni, elgondolkodtatni, megnevettetni. Persze továbbra is a verset tartom a legmélyebb megnyilvánulásnak, amivel egy szerző jelentkezhet, mégis gyakran úgy érzem, hogy a tárca – talán épp a könnyedsége miatt – mutat meg jobban. Röviden, tömören, szórakoztatóan, mi így, a vonal alatt tovább keressük az olvasó kegyeit. Írunk akkor is, ha bajunk van, ha fáradtak, betegek vagyunk, de megírjuk a rügyfakadást, a hóesést, életünk apró részecskéit. A tárca beengedi az olvasót egy belső szobába, persze nem hosszú időre, csak néhány percre. Nem ékes, nem díszes, nem fondorlatos, csak őszinte. Rugalmas és kényelmes műfaj, nyitott a vidámságra, de alkalmas a mély gondolatokra is, igazodik a szerzőhöz. A többi műfajjal szemben, a tárca mindenkinek szól. Sokan szeretik a verseket, némelyek a regényekben szeretnek elmerülni, vagy a novella hívei, de szinte nem is ismerek olyan embert, aki ne találna kedvére való tárcát, még akkor is, ha az illető nem kifejezetten irodalomkedvelő. Az elmúlt hónapokban sokat beszélgettem erről a kissé elhanyagolt műfajról az olvasókkal. Többen mondták, hogy szeretik, mert tömör, mégis van mondanivalója, de nem akarja az embert mély filozófiai gondolatokra ösztönözni – talán az irodalom limonádéja egy forró nyári napon, vagy forró tea a szeles, hideg télben.

Így, ezekkel a reményekkel indulok hát újra a számomra oly kedves Olvasattal. Adventben nincs is szebb szó talán a reménykedésnél. Talán épp a remény az, ami megkülönböztet minket a többi élőlénytől. A remény miatt tervezünk, indulunk, folytatunk. És a ránk következő vasárnap meggyújtjuk a második gyertyát az adventi koszorún, a remény gyertyáját. Körülvesznek az ünnep fényei, erősödnek hétről hétre, úton vagyunk az ünnep felé. A pszichológusok a reményt egy cél, tudatos terv pozitív kimenetelére való várakozásának gondolják. Számomra elválaszthatatlan a hittől a remény. Az első gyertya, a hit gyertyája már ég. Gyújtsuk meg a második gyertyát is. Tekintsünk együtt reménnyel az előttünk álló ünnepre, az év utolsó időszakára. Olvassunk tárcát, mert mi itt vagyunk, újra.

Lőrincz P. Gabriella