– szomorú és cinikus –

Feltűnt, hogy eltűntek a házilag tuningolt (aka sufnituningolt) autók az utakról. Mindenki unalmasan egyforma és megbízható Toyotákkal jár, már persze bizonyos vagyoni helyzet fölött.

Véletlen?

Aligha.

Mintha az emberek rájöttek volna: nem érdemes vagyonokat költeni arra, hogy egy autó, aminek valamilyen hülye kis alkatrésze úgyis hamarosan elromlik, hangosabban burrogjon, vagy egy kicsit menőbbnek nézzen ki a többi kocsinál.

Inkább venni kell egy uncsi és csúnya, de megbízható városi terepjárót, és azzal vinni a kölyköt az iskolába.

Igen, csakhogy ezzel a döntéssel odalett a költészet is a világból.

Túl merésznek érzik a párhuzamot?

Nos, lehet: de csak azért, mert most is éppen költészetet „használok”. Most éppen egy metaforával, sőt szimbólummal próbálom elmondani, hogy elromlott minden.

És ez a siránkozás az elromlottság fölött nem az öregedő férfiember sirámainak tárháza: tényleg fakulnak a dolgok és tűnik el a varázs a világból. (Ahogy növekszik a műanyag szemét az óceánokban, úgy lesz színtelenebb a világ, és unalmasabb és művészetnélkülibb.)

De erről alig is merek beszélni. Titkolom lányom s immár lassan értő korba érő fiam előtt is, hogy az én gyermekkoromhoz képest mennek szét a dolgok, fakóbb, semmilyenebb az ég kékje, a levegő szaga sem ugyanaz… nem lehet az, kiabálom néha éjjel felébredve, nem lehet az, hogy nekik EZ lesz a viszonyítási pont, ez a híg semmi, ez a még csak hányingerkeltésre sem alkalmas, vasárnap késődélutáni hitvány derengés a dolgok árnyékán innen és kontúrján túl. Hátha csak én látom így, pofozom fel aztán magam gyorsan, hátha csak én látom túl erősnek vagy túl gyengének, de sosem jónak a napot, és akkor legalább őket ne fertőzzem meg ezzel, hadd éljenek boldog tudatlanságban, csak a szív, a szív az összeszorul ilyenkor.

És ezzel szoros összefüggésben… elveszett a dolgok elmondhatóságába vetett hitem is. Igen, ez bizony nem vet rám túl jó fényt sem íróként, sem tanárként, hiszen éppen abból élek, hogy elmondok dolgokat, lehetőleg másként, mint mások.

Nem, ez nem lustaság, legalábbis remélem: ez a korábban részletezett tapasztalatból származik. Abból, hogy émelyítő, túlsárga, mégis halványbágyadt napsütés viaszfénye csúszkál mozdulatlanul mindenen. A dolgok elmondhatóságába vetett hitem szétomlásával egyenes arányban jutottam el például az irodalmi művek olyatén jellemzéséhez, hogy „nagyszerű”… meg „kiváló”… meg (Jézusom, szégyellem leírni…): „erős”. Én, aki korábban órákon keresztül tudtam megállás nélkül beszélni például Karácsony Benőről. Hát mi történt itt, kérem?

Persze tudom, mi történt. Rájöttem, hogy úgysem lehet elmondani, ami igazán fontos. Vagy talán el lehet, de minek. Az csak gyenge és vékony interpretáció volna, nem erőteljes primér élmény. Márpedig megtanultam: csak a primér élmény ér valamit. (Gondoljanak a szeretkezésről való beszédre és magára a szeretkezésre. Meg a kettő között feszülő, iszonyatos áthághatatlanságra.) Olvasd el, meglátod, hogy… nagyszerű, kiváló, erős. Atyaég. Remélem, te majd tudsz róla érdemben beszélni.

Persze, ha elég okos vagy, tudod, hogy nem lehet érdemben beszélni semmiről. Sem az irodalomról, sem pedig arról, miért volt a művészet egyik utolsó szimbóluma a horpadt garázsokban sufnituningolt autó. Á… lehet, hogy erről az egészről magáról sem sikerült immanensen beszélni: negatív posztmodern.

Mindenesetre kicsit tán könnyebb lesz meghalni.

Nagy Koppány Zsolt