Egymásba rohant két autó a 28. kilométernél, mondja az autóban a rádió, nagy a torlódás Budapest felé, milyen jó, hogy néhány kilométerrel korábban kell le-, majd felhajtanom.

Ilyen a média, ilyenek vagyunk, katasztrófa és szörnyűség és halál, hamarosan már a rádiót sem fogom bekapcsolni, tévém nincs, vagyis van, de –

fenyőfa gubbaszt a hátsó ülésen, nordmann fenyő, így hívták a fickót, akiről a nevét kapta, alexander von nordmann finn zoológus, mi az hogy von és finn?, amúgy kaukázusi jegenyefenyő, mennyi mindent tanul egy szöveggondozó

Zúgnak a kamionok, lóerők versenyeznek, vontatnak, húznak, behallatszik, bár az ablakok zárva vannak. A rádióról átváltok a pendrive-on tárolt zenékre, régi heavy metalt nyomatok, Power & Glory,1983-ból, Saxon, tizenkét éves voltam annak idején, másfél millió példányban adták el az albumot, nem csodálom. Ha erre költeném a pénzt, már vagy száz példányt magam is megvásároltam volna. Kemények a riffek, találnak a hangulatomhoz, kemény az élet, Covid és katasztrófa és szörnyűség ömlik mindenünnen –

Kifejezetten csúnya az út, ronda a környéke, puszta és szomorú és sivár és szürkébbnél is szürkébb, utánozhatatlanul és felülmúlhatatlanul szürke, és még/már fájni sem tud –

Két hónapja még a sárga, a barna, a vörös legszebb árnyalataiban pompázó bokrok és fák sora suhant el mellettem, miközben a feltúrt autópályán lavíroztam az életet az ukrán rendszámú kisbusz hátsó lökhárítójától elválasztó keskeny mezsgyén, öröm volt és gyönyör, a boldogság köbe a szomorúság négyzetében –

majd eljön a február és dérbe-zúzmarába borulnak a fák, olyankor az 1-es úton kell gördülni, minden erdőszél egy-egy verseskötet, minden fa egy költemény, minden egyes téllel átvont ág egyszeri és megismételhetetlen verssor, néha napfénykötésben, máskor ködborításban, már csak nagyjából ötvenet kell aludni a megmártózásig e gyönyörben

Nordmann fenyő, mondom, kihúzom a kocsiból a majd’ kétméteres növényt, a kerítésnek támasztom. Előveszem a csomagtartóból a fejszét, ami szerintem szekerce, komám szerint balta, leverem a tavalyi karácsonyfáról a talpat, rágyógyult rendesen, nyáron a magasra növő paradicsom mellé tettem, hadd kapaszkodjon rá, akkor még volt erre lehetőségem és indítékom, mi más kell egy tényhez. Mire a szomszédban felsír a gyerek a csapkodás miatt, sikerül a művelet –

Karcsúsítani kezdem az új fenyő tövét, eleve úgy választottam, hogy keskeny legyen, dániából jött a fa, a legtöbbnek félarasznyi vastag lent a törzse, de ezé nem, percek alatt végzek, hova tegyem a forgácsot, kérdezem, azt tanultuk, hogy a fa lebomlik, mondják, hát rendben, felelem, és a tuják alá söpröm a fenyőkéreg-darabokat –

szereznem kell egy dílert, aki időt árul, semmi illegálissal nem élek, de nála rengeteg pénzt hagynék, az biztos, kellene még egy óra, vagy egy félóra, vagy egy fél élet, még inkább egy egész, de nincs és nem is lesz, öröké élünk, mondaná tanult barátom, igen, de az meddig tart?, kérdezném

Elpakolom a fejszét, ami szekerce vagy balta, egy ölelés, még egy ölelés, kocsiba ülök, indulok, itt is éltem, itt sem haltam meg, itt már nem is fogok, már nem itt fogok, ez kisé megnyugtat, de még felkavar

Felhajtok az autópályára a 26. kilométernél, nem kell látnom az egymásba rohant autókat, nem kell állnom a dugóban. Painkiller, a Judas Priest lemeze, 1990-ből, eleddig kétmillió példányban adták el. Ha erre költeném a pénzt, már vagy száz példányban magam is megvásároltam volna, kemények a riffek, találnak a hangulatomhoz, kemény az élet, Covid és katasztrófa és szörnyűség –

ereszkedik alá sunyin, alig észrevehetően a decemberi alkonyat, a korai szürkeség, a depressziót teremtő borzalmas démon –

„like wild fire comes roaring mad whirlwind burning the road! black thunder, white lightning, speed demons cry – the hell patrol”

egyszer vége lesz, hogyha csak álom, egyszer vége akkor is, ha nem

valami kékség kezd derengeni előttem, betölti betölthetetlennek hitt lelkem, most és

Király Farkas