Szeretnék előre szólni, hogy ami alább következik, nem bőcsködés, nagyképűsködés és vagánykodás, hanem szomorúszamuráj-helyzet – még ha első olvasásra nem is annak tűnik. Akik ugyanebben a hajóban eveznek, tudni fogják, mennyire így van.

A magunkfajta íróember ugyanis egyre többet vállal, egyre több mindenre igent mond, és egyre több mindent megír. Kell a pénz, s nem is olyan nehéz munka, gondolja az egyszeri ember, nem kell például csákányt forgatni, sem a mosolygó, széles fejszét.

Persze fiatalkorában fölötte kényes, sőt finnyás volt ez a bizonyos íróember, csak azt írta meg, amihez ún. „ihlet”-et érzett, de mostanra ez elenyészett, és azt írja meg, amit muszáj, vagy amiért fizetnek. És itt kezdődnek a bajok.

Ugyanis az emberben néhány kellemetlen perc, magát felakasztani akaró válságos időszak után (amikor úgy érzi, soha, de soha nem fog tudni leírni nemhogy egy tárcát, novellát, ne adj’ Isten regényt, hanem egy épkézláb mondatot sem a baleseti bejelentőn) egyszer csak beáll valami állandónak és első ránézésre idillinek tűnő állapot: a szöveg elkezdi írni magát.

Igen, jól látták. A szöveg írja magát.

Nem úgy, ahogy azt az irodalomelmélet vagy az irodalomelmélet vívmányait felhasználni igyekvő posztmodern irodalom elképzeli, hanem tényleg. Még nem is egészen kerek a gondolat, még nem is látszik a szöveg, a cikk vége, hogy hova akarunk eljutni – de az agyunk, az ujjunk már kerek szószerkezetekben, félmondatokban, haladók esetében egész mondatokban, sőt bekezdésekben fogalmaz és írja le a sorokat egymás után és alá. Olyan az egész, mint az okosan megtanított telefon prediktív szövegbevitel-funkciója, amelyik egy idő után már az első betű bepötyögésekor felajánlja azt a szót, amelyiket akkora gyakorisággal használunk, hogy az alkalmazás úgy dönt: biztosan ezt akarjuk ismét használni (és nem másikat).

Hát ez istenkirályság, gondolják Önök. Valóban az, gondolom és állítom én, de azért van vele egy nagy baj is.

Hogy micsoda? Tán a minőség rovására megy?

Neeeem… annyira alávalóvá soha nem válnánk, olyan mélyre soha nem süllyednénk: még a legrosszabb borvirágos szóvirágunk is elmegy jobbféle szódával.

Hanem akkor mi? Hiszen így sokkal hamarabb születik meg a szöveg! Hm, igen. Itt kell keresni a rutin elásott kutyáját.

Ez a baj ugyanis: a gyorsaság. Hogy együtt írjuk mi ketten a szöveget: én és a rutin.

A gondolatok születésének és papírra kerülésének (papírra vetésének, sőt vetülésének) azonban megvan az ideális sebessége. Ettől hosszantartóan – büntetlenül – eltérni nem lehet. Viszont ez a nagy rutin, amelyik egész mondatokat (kerek, szép, elsőre tetszetősnek tűnő, néha már-már egyenesen okos mondatokat) írat meg fél kézzel és gyorsan… ez megöli ezt a bizonyos „ideális sebesség”-et.

Nem, nem lesz ettől igénytelen vagy olcsó a szöveg (jó esetben, persze), viszont mégis sérül a szent írásszületési integritás: az ember, az író, a szerző ugyanis nem keres más megfogalmazásokat. Nem próbál meg mindent, hogy még pontosabb, még erőteljesebb legyen a mondata. Használja, ami feljön, ami feladja magát. Mint a telefonnál. Az első feladott szóra kattint, mert ott van, karnyújtásnyira, hogy úgy mondjam, nem kell érte agymunkát végezni, sőt még csak kinyúlni sem.

Pedig az alkotásnak éppen ez volna a lényege: hogy agymunkát végezzünk, hogy megtaláljuk azt a módot, ahogyan még senki előttünk nem mondta el ugyanarról a mondanivalóját – hiszen ugyanazt a néhány dolgot írjuk meg újra és újra többezer éve. Újítani legfeljebb a megírás módjában lehet. Az új szavak, az új mondatok megtalálásában. A prediktív szövegbevitel éppen ezt nyírja ki.

Szóval: vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek. A prediktív bevitel nem!!! a végső menedéktek! Sőt. Attól kell minél távolabb kerülni.

Nagy Koppány Zsolt