Jó nap ez, nem kell sietnem sehova. Gyalogolok Budapesten, az Üllői úton, befordulok a Nagykörútra. Tudom, jobb emberek nem erre sétálnak, a körútnak ez a szakasza reménytelenül külvárosnak számít, úgy viszonyul a Szent István körúthoz, mint Kőbánya külső a Rózsadombhoz. Nem baj, nekem éppen megfelel. Jobbra fordulok a Práter utcán, valamikor közöm volt hozzá, miért ne sétálnék éppen erre.

Kopott ház mellett megyek el, megállok, megérintem a falát. Ennek az öreg bérháznak a faláról mállik a vakolat.

Jó érzés rápillantani.

A hatvanas években voltam gyerek, nem messze innen, a nyolcadik kerületben. Akkoriban minden ház ilyen volt, a málló vakolatok korában születtem, azok vettek körül, így volt természetes, nem is gondoltam akkor, hogy másképp is lehetne. A felnőttek azt hiszik, a gyerekkor csupa változás, már megint mekkorát nőtt ez a gyerek, tegnap még babázott, holnap már udvarlója van. Pedig gyerekkorában az ember pont úgy érzi, hogy semmi sem változik, ő maga sem. Ugyanazok a házak, ugyanazok a málló vakolatok. Nap mint nap, év mint év ugyanabba az iskolába jártam, ugyanazok voltak a barátaim, és amikor lett tévénk, abban is ugyanaz a műsor ment minden este. Ha kifogyott belőle, apám 5 éves Tervért küldött a trafikba, anyámnak szombatonként Nők Lapját kellett hozni az újságostól, meg Film Színház Muzsikát.

Jó volt ez az állandóság, szerettem, bár azt hiszem, akkor ezt így nem gondoltam végig. Utólag jöttem rá, amikor körülöttem a világ mégiscsak elkezdett változni, Dezső bácsi trafikja bezárt, a barátaim szétszéledtek, volt, aki meg is halt, a házak falát meg rendbe hozták, a golyónyomok is eltűntek, pedig azokból rengeteg volt, szóval minden megváltozott.

Tulajdonképpen nem baj, hogy így van, de az jó, hogy ennek a háznak a faláról a vakolat éppen úgy mállik, mint régen. Jó, hogy vannak ilyen házak, jó, hogy vannak még változatlan dolgok azok közül, amik gyerekkoromban voltak, legalább addig, ameddig én élek.

A később születettek meg keressenek maguknak más változatlanságokat.

Bencsik Gábor