– Fiam meséli – 

Pörkölt (hétköznapi, a valóság által felskiccelt nevén: AlienTerminátorPredátor) megtévesztően szelíd kis állatnak tűnik, sokadik ránézésre is. De valójában egy fenevad. 

Úgy védi a területét, mint egy ezerszer nagyobb testű vérmedve, csak mérgesebben: fel-alá járőrözik egész nap (és főleg éjszaka), még a rácsokra is felmász(ik), mint Petrovics néni tyúkja, vagy mi, hogy ellenőrizze: senki sem hatolt be. Ha mégis bárki megpróbál a ketrecébe nyúlni, annak beleakaszkodik az ujjába, tenyérhúsába, elérhető bőrcafataiba, bármibe, amit el tud érni és kapni, és testi épségének vakmerő kockáztatásával csüng… rajta lógva mintegy: míg az illető sikoltozva és hadonászva fel-alá futkos a lakásban. A ketrectakarítás – és a vendégfogadás – így egyszerre remek móka és túlélőpróba, túlélőtúra, tűzkeresztség, stresszteszt, állóképességi felmérés, kiválasztási gyakorlat és kiképzőtábori alapfeladat. Fogy a kötszer is rendesen. 

Dehát ez ilyen: Pöri nem adja, ami az övé. És ez valahol tiszteletreméltó. Arról az apróságról persze elegánsan megfeledkezik, hogy valójában általunk van neki lakása, doboza, ketrece, terráriuma. Mióta először körbepisilte, meggyőződése, hogy az övé, elidegeníthetetlenül. A hörik istenétől kapta, még annó dominó, háromnegyed évvel ezelőtt, amikor született és mi megvettük. A dolgok öröktől fogva így vannak, és így jól vannak. 

Mi annak idején valójában egy kis cuki, bújós és játékos szőrmókra számítottunk, akit simogatni lehet, aki tényleg játékos, nemcsak mondják róla, cigánykereket hány és odahozza a papucsot, ja, az a kutya. De hogy be lehet tanítani mutatványokra, és édesdeden rágcsálja az akármiket. Ehelyett egy dúvadban van részünk (lásd még Monty Pythonék Vérnyúl-szereplőjét, Killer Rabbit of Caerbannogot). Persze, azért így is szeresssük, sőt így még jobban és még inkább szeresssük, és eszünk ágában sincs elkészíteni például Pörköltnek vagy ilyesmi. (A névnek semmi köze a kulináriához – kivéve, mikor Kulinék itt voltak, és Kulin papa ujját elkapta… na, akkor volt ária! –: egyszerűen csak ezt a nevet kapta a keresztségben: Pörkölt, a höri, azaz Pörkölt, a hörkölt, azaz Pöri, a höri.) (Vagy ahogy apa írja a József Attila végre jóllakott, de így se jó neki semmi című versében: „Én nem fogom be pöris számat!”)

Már majdnem egyéves a kis csicska (ez a hörik életében nagy idő!), de még mindig úgy harap, mint egy tinédzser. Félelmetes utcai harcos, az az igazság. Reméljük azért, hogy most már hamarosan benő a feje lágya – vagy a foga lesz lágy(abb), mert egyelőre tűhegyes, és akkor már a solymászkesztyűt is csak kettőből tudja széttépni (most még egyből). 

Néha megpróbál megszökni, ami abból áll, hogy felmászik a rácsokon, és onnan csüng le, amíg le nem potyog, és foggal ellenőrzi, nem nyitott-e neki valahol a sors tért, tért a hörisors. Eddig még nem nyitott. De azért ő rendíthetetlen ólomrágcsáló-katona módjára ellenőrzi mindennap. Mondjuk szerintem elég ostoba kis jószág, mert nem tudja felmérni, mennyi veszély leselkedik, leselkedne rá a nagyvilágban, és hát tényleg nem is tudom, mihez kezdene odakinn. Igaz, ezt nem is tudnánk meg soha, mert egyvalami biztos: a megszökése éjszakáján az egész családot lemészárolná és vérbe fagyasztaná. 

Egy véres fogú hörivel pedig a legbátrabb macskák sem állnak ki. 

Szibériában, ahol először volt ő aranyhörcsög, állítólag elhullott nagymacskák szegélyezik az útját. Magányos harcos ő: ha egy másik hörivel találkozik, állítólag megöli, kivéve, ha nőstény. Ilyenkor csak utána öli meg. Szereti a magányt, nem szereti, ha zavarjuk, zavarják. Zavarjátok. Átok rátok. 

Alighanem itt az idő, hogy mutassak róla egy képet. 

Tessék. 

Ő Pörkölt, a hétpróbás ga… azaz hörember. 

Önök most nyilván legyintenek, hogy valami ijesztőbbet vártak. Önök dőrék. Derekak, de dőrék. Figyelem! Ne nyugodjanak oktalanmód és könnyelműen… meg, mint a horrorfilmekben a nyikorgó, magától ajtócsapkodó házba beköltöző bugyuta családok, ahol minden valamirevaló néző tudja, hogy nemsokára (lefekvés után) elkezdődik a hentelés és/vagy a kísértetjárás, csak egyedül ők, a beköltözők nem sejtenek semmit. 

A fotó ugyanis megtévesztő!, és én a kedves nézők, olvasók, szemlélők helyében távolról szemlélném (szemlélnék) csak: közelről ugyanis harap. Még a kép is. 

(Ja, a praclijában az a kis rózsaszín-piros izé véletlenül sem paprika, hanem apa ujja. Hát így. Mondjuk maradt neki még négy, Pöri meg evett végre húst.)

Nagy Koppány Zsolt