Kapcsolatunk vad, szenvedélyes, kiszámíthatatlan – és cseppet sem azonos hőfokon izzik. Van, hogy szoros párkapcsolatban élünk, és kizárólag azt eszem, amit magam készítettem el, van, hogy csapodár vagyok, újabb és újabb rafinált élvezeteket kínáló helyeket keresek, és megesik, hogy teljesen kiégettnek érzem magam: olyankor azt sem tudom, hol ebédeltem aznap. Mégis, arra igen korán rájöttem, hogy – ha nem is állandóan, nem is rendszeresen – az étellel való foglalkozás dobogós helyen van nálam. És hogy sosem akartam az életből felmentett emberek közé tartozni.

Percekig képes vagyok bámulni egy félbevágott lilakáposztát, megigéz a dióbél szimmetriája, rabul tud ejteni a gránátalma titokzatos szerkezete. Szeretem végigkövetni az anyag átalakulását, kiismerni a titkokat. Mit lehet varázsolni pár marék lisztből, hogyan lesz néhány nyúlós tojásfehérjéből hercegnői tojáshab. Nemcsak az étlapok kínálatában szeretek magabiztosan mozogni, hanem a megmérettetés is izgat: el tudom-e készíteni azt, ami valahol annyira ízlett nekem. Az alkotás, a teremtés érdekel ezen a területen is. A monoton dolgokat rosszul viselem: nekem a krumplihámozás nem olyan, mint a patakcsobogás – nem kapcsol ki, nem nyugtat meg, hanem számolom a perceket, hogy mikor lehetek túl rajta. Viszont, ami utána kezdődik, az már komoly endorfingyűjtés.

„Kottából” tanultam főzni, könyvekből. Emlékszem, először fejben készültem fel. Beszereztem és végigolvastam egy halom szakácskönyvet, megtanultam a trükköket. Persze minden a kottákban sincs rögzítve. Például azt nem olvastam sehol, hogy a szárazbabot beáztatás előtt alaposan át kell vizsgálni, s ha kavics vagy egyéb oda nem illő alakos elem keveredik bele, azt meg kell találni. Az első bablevesem így mesebeli kőleves lett: én ugyan nem válogattam ki. Mostam, áztattam, aztán ment a fazékba. Szerencsére nem harapott rá senki, és meg is találtuk a kavicsot. Akkor gondolkoztam először azon, hogy ez olyan szerelem, ami felelősséggel is jár: ételt kínálni lelkiismereti kérdés.

Igaz, időhiányra hivatkozva általában nem vacakolok hétközben mindezzel, és kedvenc ételem nyáron továbbra is a ropogós héjú, becsületes magyar kenyér, jó vajjal dúsan megkenve, sóval meghintve, paradicsommal, paprikával. Amíg ez van, minden van.

Bármilyen klasszikus tortát el tudok készíteni, főzött krémmel is, nem csak az ötperces, sütőporos izéket. Jól bánok a sütővel, érzem, hogy hogyan lesz egyszerre omlós, porhanyós, mégis ropogós kéreg alatt a hús. Minél többféle hagymát szeretek itthon tartani (valahol azt olvastam, hogy egy jó háztartásban legalább ötféle hagymát tartanak – ez a mondat akkor becsípődött), és télen-nyáron van snidling.

Nem gondolom persze, hogy mindent tudok, mert ez a tanulás, egymás megtanulása élethossziglan szól. Kíváncsiságom a flörtök és a kósza randik erejéig egzotikus helyek felé is kinyílt: egyre távolabb merészkedtem, újabb és újabb fűszereket és alapanyagokat tanultam meg. Mégis, minél többet tudtam, minél több ízt kóstoltam, annál inkább megerősödött bennem, hogy nagyjából Európa határain belül maradok szívesen.

Ha vendégségbe hívnak, belépő ajándékként valamilyen bonyolultabb pástétomot, kenyérre kenhető finomságot szoktam magammal vinni. Mindig csatos üvegben, néhány friss bazsalikomlevéllel, csomborággal, kakukkfűvel a tetején. Ezek a csatos üvegek egy idő után állandó kellékeim lettek, sőt, kérik is, hogy jöjjenek velem, hogy ugye számíthatnak rá, mert mindig izgalmas, hogy éppen mi lesz benne. És az mindig titok.

Hogy mi lesz a minőséggel, ha szűkülnek a keretek, azt nem tudom. Mert enni kell. Eszembe jut a régi történet, amikor a Tuileriák kertjét is burgonyával ültették be, hogy megmeneküljenek az éhínségtől. S hogy voltak olyan évek a nagyszüleink korszakában, amikor a teát egyszer forrázták, másnap még egyszer forrázták, harmadnap pedig kifőzték a szinte ízüket veszített tealeveleket – mert teázni kell, abból nem adtak alább.

Hogy nekünk milyen nincseink lesznek, még elképzelni sem tudjuk. De azt kívánom, hogy mindig legyen mit tenni a csatos üvegbe, és ha vendégségbe megyünk egymáshoz, ne csapvizet kelljen innunk a régi békeidőket megidéző porceláncsészékből.

Mirtse Zsuzsa