Poloskaélet

Béla és Ani szokás szerint a teraszon üldögélve hagyta, hogy a szabadidő semmittevéssel és édességek majszolásával múljon el. Béla ölében nagy tekercs kürtöskalács pihent. Vastag, puha tésztáján csillogott a karamellréteg. A legombolyított darabot egy üveg Nutellába mártogatta minden falat előtt. Ani meleg aloe verás eperszörpöt ivott, majd belekezdett egy tábla kakaókrémes csokoládéba. A koratavaszon hamar feltámadtak a rovarok, melyek könnyedén átvészelték az enyhe telet Ani kertjében. Időnként poloskák csapódtak Béla és Ani mellkasához, ilyenkor Ani az ujjára mászatta őket „Szia, poloska barátom!” felkiáltással, majd a fény felé tartva tüzetesen megvizsgálta a fedelesszárnyú szerzetet. Most is épp a mutatóujja hegyén tartott egyet. Legjobban az tetszett neki, ahogy a rovar finoman mozgatja és hajlítgatja csápját, és a poloska pajzsán a barnásbordós szín sok árnyalatának harmóniája. A rovar szárnyat bontott és elrepült.

– Már nem szeret engem – fordult Ani Bélához.

– Van itt még elég – jelentette ki Béla. Nemigen értette, miért tűri Ani a poloskákat, mikor azok büdösek. De mikor az asszony elmagyarázta, hogy csak akkor büdösek, ha eltapossák őket, vagy félnek, és a megoldás az, hogy nem kell eltaposni és megfélemlíteni őket, akkor Béla kezdett megenyhülni. Ani végső érve hatására pedig végleg letette a poloskák fölé tartott fegyvert, az összetekert újságot:

– Sok ember sokkal büdösebb, mint a poloskák! Gondoljon csak a Kecske Tibire, a segédjére! Vagy a Halas Karcsikára!

– Óóó, fúj – öklendezett Béla, amikor felidézte legutóbbi emlékét. A Kecskét kitette dolgozni reggel, de a megrendelő két óra múlva telefonált, hogy „Jöjjön a segédjéért, és vigye el innen rögtön! Nekem ne dögöljön itt meg.” Béla, amikor a kertbe lépett, meglátta, ahogy Kecske a betonkeverő mellett békésen alszik. Feje egy vakondtúráson pihent, maga alá vizelt és beszart, a nyelve, melyet hányás vont be, oldalt kilógott, és hangyák sürgölődtek rajta a szájba be, és onnan ki, elszállítva, amit a Kecske reggelire fogyasztott a liter pálinka előtt.

– A szégyenem ez a Tibi! Soha többé nem viszem dolgozni!

– Mindig ezt mondja, húsz éve.

– Igen, mindig ezt mondom. De most már tényleg. Tiszta szar lett az ülésem is a kocsiban!

– Mindig mondja, hogy „de most már tényleg” – mondta Ani a begyakorolt társalgási úton.

– Igen, igaza van, kicsi babám. Mindig mondom – nyugtázta Béla – De tegye már le azt a botot! Nem ám, hogy még a kutyaitatóból is kimenti azt a büdösbogarat!

– Pedig de – válaszolta Ani, miközben egy gallyal próbálta a poloskát kihalászni. Végül eldobta a fadarabot, és kézzel vette ki. – Tartozom egy poloskaélettel – tette hozzá.

– Megölt egyet?

– Nem. De nem avatkoztam be, amikor mások megölték. Jópár éve volt, még Pesten laktam, mert tanultam, és közben műtéti szakasszisztens voltam. A metrón egy büdös ember leült mellém. Egyébként nem csinálok az ilyenből drámát, gyorsan előkapom a rózsás parfümömet, és diszkréten bekenem az orrom. Akkor is ez volt. Szemben középkorú szatyros asszony, mellette egy fiatalabb nyugdíjas. Az egyik ülés alól előmászott a poloska. Beugrott, hogy fel kéne venni, nehogy az utasok eltapossák. A következő megállót túlélte, ügyesen elkerülte a felszállók cipőtalpát. Miután az új utasok helyet találtak maguknak, a poloska a nő felé kezdett mászni. A mellettem ülő nyugdíjas odakiáltott:

– Tapossa el! Tapossa el!

A nő legyintett, és hagyta elhaladni a rovart. A mellette ülő férfi belerúgott. Nem tudom, arrébb akarta-e sodorni, vagy ügyetlen eltaposási kísérlet volt-e. Az öregember felkiáltott:

– Ááá!

A poloska újra az ülések közötti folyosóra került. Megint gondoltam, hogy fel kéne venni, nehogy eltapossák a felszállók. A rovar az öreg felé mászott, aki óriási erővel rátoppantott. Látszott, hogy a poloska összelapult, amikor az öreg megemelte a talpát. Tovább taposta, és teljesen szétmázolta a padlón, diadalmas arccal. Leszálltam.

– Csak egy bogár, kicsi babám! Ne vegye a szívére. Egyébként is káros a poloska a terményekre.

– A rovarok alkotják a Földön a legnagyobb tömegű vándorló biomasszát. Nélkülük lehetetlen az emberi élet a bolygón. Megéri az a kis veszteség a terményben. Ha elfogynak, mi is eltűnünk.

– Amúgy is mind meghalunk.

– Igaz, de nem mindegy, hogyan. Viszonylag egészségesen-e, vagy úgy, hogy erőszakosan bántunk a körülöttünk élő lényekkel, és a gyűlöletünkkel megbetegítettük őket és saját magunkat. De mindegy is, csak ezért tartozom egy poloskaélettel.

– Az életet gyakorlatiasabban érdemes szemlélni – mondta Béla.

– A gyakorlatiasság pont engem igazol – folytatta Ani a történetet. – Másnap délelőtt hallottam bent, hogy a nővérek ki vannak borulva. Ritkán van ilyen, de megesik, hogy egy-egy beteg olyan erőszakos, hogy az ő edzett idegeiket is próbára teszi. A műtőben tudtam meg, ki volt, aki kicsapta a biztosítékot: A büdös embert tolták be, aki a metrón mellettem ült. Bár már be volt nyugtatózva, de az ágyon is hőzöngött, hogy „úgy bánnak itt az emberrel, mint a kutyákkal”, meg hogy „az én jogaimat nem fogják lábbal tiporni. Perelni fogok”, meg káromkodott. Nem tudom, mi történt pontosan, állítólag erőszakoskodott, hogy enni akar még a műtét előtt, aztán ennek mentén összeveszett mindenkivel, és a főnővérnek azt mondta, „büdös kurva”.

– Az ilyenek le szoktak csendesedni a műtét után – nevetett Béla. – Addig nagy a szájuk, amíg meg nem látják a zsilipet! Milyen műtétje volt?

– Csak epekő eltávolítás. De túlságosan is elcsendesedett aztán.

– Hogy érti?

– Fölébredt műtét közben. Miután visszaaltatták, meghalt.

– Mind meghalunk, kicsi babám.

– Mindig ezt mondja.

– Igen, mindig ezt mondom – nyugtázta Béla, és ebben maradtak. Ani szárnyára bocsátotta a poloskát, mely közben megszáradt, Béla pedig egy evőkanálnyi Nutellát nyalogatott, mert a kalács már elfogyott.

Szilágyi-Nagy Ildikó