Üldögél a kislány a lakótelep egyik nyolcemeletes házának egyik ablakában. A nagyanyjának a lakása ez, minden nyáron ide hozzák a szülei – amíg ők hajtanak, hadd vigyázzon rá a nagyi, ha már úgyis otthonról dolgozik. Szánják-bánják a fiatalok, de mit tehetnének, ha egyszer nyáron van a munka dandárja. Kerek perec tudtukra adták: ha nem vállalják, hogy a szabadságukat nem nyaranta vegyék ki, hát le is út, fel is út – ilyen mostanában a világ rendje. Szerencséjükre sem a nagyi, sem az unoka egyáltalán nem bánja a pár hetes együttlétezést. Délutánonként, esténként sokat mókáznak, kópéskodnak ők ketten. Amikor pedig nem játszik egymással a két Karola – sajnos ez teszi ki az idő nagyobbik felét –, az ifjabbik az ablakból nézelődik: figyeli a panelházak közé szorult játszótér meg parkoló történéseit, azoknak szereplőit, és számon tartja a vasút mellett végigfutó kerítésre szerelt pannókon időszakosan cserélődő óriásplakátokat.

A gyermek amúgy meglehetősen „problémás”, ahogy a bölcsiben meg az oviban fogalmaztak a szakemberek, mivel a legtöbb helyen – vagyis tulajdonképpen szinte az összes helyen – sosem szólal meg. A szüleivel beszélget, de velük is csak otthon, na meg a nagyinál. Szerencsére a nagyival mondhatni szavak nélkül is megértik egymást, ráadásul igen jól. Az idősebbik Fiatal Karola már unokája életének első éve vége felé megérezte, hogy a gyerek kissé más, mint a legtöbbjük, mint az átlagosak. De nem szólt senkinek. Időnként gondolt arra, hogy szóvá teszi a fiának meg a menyének, de aztán mégsem szánta rá magát soha. Mert mi lesz, ha úgy jár a gyerek, mint annak idején ő maga? Nem kellett sok a bajhoz: elég volt, hogy egy tanára felfigyeljen rá, s az érettségi után hónapokat tölthetett el – nyilván és kimondhatatlanul: akarata ellenére – egy szovjet intézetben, ahol naponta teleaggatták elektródákkal, és olyasmiket vizsgáltak, amiről akkoriban magukat komolynak tartó emberek csak annyit szoktak mondani: humbug. Hosszú ideig csupán a kutatókkal, egy tolmáccsal meg a három, vele egy szobában elszállásolt magyar lánnyal volt lehetősége érintkezni. Meggyőződése volt, hogy a kicsi Karolának nem hiányzik egy hasonló élmény.

Az ifjabbik Fiatal Karolának ez az utolsó ovis szünideje, szeptembertől iskolába jár majd. Csodával határos módon egyébként, hiszen a hallgatag gyermeket iskolaérettségi vizsgálatra küldték az oviból: aki nem beszél, az kommunikációs szempontból nem érett az iskolára. Karola a közösségi tevékenységekben nem szerepelt rosszul. Utána pedig órákig volt kettesben a pszichológussal annak szobájában. Végül, a gyakorlatnak egyáltalán nem megfelelően, egymagában lépett ki az ajtón, mosolyogva, a suliérettségi igazolással a kezében. A helyzetet furcsálló apja persze benyitott a szobába, de az odabent a könnyeivel küszködő, anyja korabeli nő ellentmondást nem tűrően hárította el a beszélgetést. Az asszony jól emlékezett az akkor még fiatal idősebb Fiatal Karolára, akivel együtt lakott hónapokig egy szovjetunióbeli kutatóintézetben.

A kicsi Karola szünidőben hosszasan ül az ablakban, és nézelődik. A nagyi gyakran hozzá sétál, sütivel meg limonádéval kínálja, megsimogatja a buksiját, de hosszú időre nem tud elszakadni a munkájától: a kliens az úr, aki, ha már fizeti az ötszáz forintos percdíjat a telefonhívásért, komoly szolgáltatást vár. S mivel mostanában egyre többen szeretnének egyre többet tudni a tudhatatlanról, idős Fiatal Karola füléről reggel kilenctől délután ötig le nem esik a telefonhoz kapcsolt fülhallgató. Unokája addig játszik az odakinti gyerekekkel. Nagyon kedveli őket. Úgy is képes játszani velük, ha nem megy közéjük. Persze ősztől ennek a távolságtartásnak vége lesz. Megegyezett a nagyival abban, hogy iskolásként már úgy fog viselkedni, mint minden más gyerek – beszélni, sőt beszélgetni fog másokkal, szaladgálni meg fogócskázni fog a többi gyerekkel. Különben eltanácsolják a suliból, ami nagy szégyen. Különben is minden jó lesz: ha a nagyi azt ígérte, hogy sokkal mókásabb a társalgás, mint a hallgatás, akkor az úgy van. Nagyi ugyanis sohasem hazudik. A telefonba talán igen, de neki soha – ebben egészen biztos.

Kicsi Karola ücsörög, és várja, hogy a panelházak ablakaiban kialudjon a fény. Haragszik. Arra a megrajzolt bőrű kopasz bácsira, aki a gyerekekkel kiabál, hogy ne itt játsszanak, meg ne amott. És néha a felnőttekkel is hasonlóan, hogy ne szóljanak bele a dolgába. Délután pedig lekevert két pofot a kisfiúnak, akit a többiek a labdáért küldtek, mely labda szerencsétlenül nekiütődött a kopasz autójának. A kissrác, Karola kedvence, sírva szaladt el, s aznap már nem is látta. Amikor az utolsó lámpát is lekapcsolják a lakótelepen, a fiatal Karola a reklámplakátok sorára néz. Egyik pannón a hamarosan érkező cirkusz hirdeti magát. Karola mereven figyeli a plakátot, mígnem meglátja, hogy az állatok megmozdulnak a papíron…

– Mit csinált ezzel a kocsival? Mintha egy elefánt taposta volna meg – mondja a kárfelmérő a tetováltnak a délelőtti ragyogó napsütésben. – És lehetőleg az igazat mondja, ha pénzt akar látni.

A két Fiatal Karola fagyit kanalazgat a konyhában, s közben elégedetten szemléli az ablakon keresztül a jelenetet. Szeptemberig még van egy kis idő…

Király Farkas