Picassót a nagyszobába!

Idén januárban vásároltam egy elektromos rollert, s azóta vagy azzal közlekedem, vagy a hű kerékpárommal. A vasúti bicikliszállítás szabályait régóta ismerem, de év elején – jogkövető honpolgárként – elmentem a Keleti pályaudvar központi jegyirodájába, megtudakolni a roller szállításának feltételeit. A pult mögött ülő MÁV-pénztáros elmondta: a rollerhez nem kell vonatjegyet vásárolnom; elhelyezhetem a kerékpároknak kijelölt vagonban, de az ülés alatt is, a lábamnál, sok sikert, hajrá.

Azóta nyolc-tíz alkalommal vonatoztattam a rollert. Az első úton a kalauz, egy középkorú nő, ellenőrizte a menetjegyem, de a mellettem álló rollerre ügyet sem vetett. Szép az élet, gondoltam. A következő úton a kalauz, kopaszodó pasas, a menetjegyem mellé kérte a roller jegyét. „De hát nekem a Keleti főpénztárában azt mondták, hogy a rollerhez nem kell jegy.” „Ja, jó”, felelte, és vállat vonva arrébb ment. Március elején a rollerem a kerékpároknak kijelölt helyen állt, és töltöttem. A kalauz hozzám lépett: „Ugye, azt tudja, hogy a roller szállítása csak akkor ingyenes, ha összecsukva az ülés alá dugja? Látom, most éppen tölti, ez így most rendben van, de ha nem csukja össze, akkor a szabályzat szerint kell rá jegy.” A következő úton az ősz hajú kalauz szigorúan közölte: „Tilos tölteni a rollert a vonaton, benne van a belső szabályzatban.” Szót fogadtam, és kihúztam a töltőt. Két hete a nem összecsukott rollerem mellett álltam, és töltöttem – a barátságos kalauznő megdicsérte a szép járgányom, egyetlen rosszalló szava sem volt. Múlt héten egy férfi kalauz rám reccsent: azonnal mondjam meg, hogy ennek a rollernek mennyi a gyári motorteljesítménye, mert a vasúti szabályzat szerint csak 400 wattig lehet tölteni. Három nappal ezelőtt egy újabb kalauz azt állította: a szabályzat kimondja, hogy 450 watt fölött tilos tölteni…

Minderről eszembe jut a budapesti születésű, fiatalon Angliába emigrált író, Arthur Koestler. A szintén emigráns Mikes Györggyel folytatott 1957-es londoni párbeszédét Faludy örökítette meg Pokolbeli napjaim után című emlékiratában:

„Mikes az íróasztal mögött függő Picasso-rajzra mutatott:

– Felhoztad újra az előszobából?

– Felhoztam – felelt Koestler magyarul.

– Miért tartottad az előszobában? (…)

– Valamikor a háború után egyik tisztelőm ajándokolta a Picasso-rajzot. Megmondta: eredeti. Falra akasztottam, íróasztalom megett. Jön látogatni az art expert a Tate Galleryből, és jelenti ki: »225 másolatot készítettek ebből. Ez is másolat. Nem szégyenlem a gyönyörű Jan van der Meerrel egy szobában tartani?« Viszem hát le előszobára. Aggatom két ruhafogas között. Látogat meg Cyril Connolly, áll fogasnál: »Mifene! Fenn csupa Rembrandtot tartasz, hogy eredeti Picassót ide raksz?« Viszem föl. Jön jó barát: »Tűrhető másolat«, mondja. Viszem le. Végül gondolom magamban: bánja az ördög, eredeti, nem eredeti – szeretem, és felhozom definitively.”

Hát így megy ez, régi nóta. Bármerre járunk, bármit csinálunk, mindig elénk áll egy egyenruhás, elénk áll egy helyi erő, egy hivatalos szakértő, és elkezd kéretlenül kinyilatkoztatni. Mindegyikük ugyanarra a szabályzatra, ugyanarra a törvényre, ugyanarra a tudományos tanra hivatkozik – mégis mindegyik mást mond, olykor csak kicsit mást, olykor viszont homlokegyenest ellenkező dolgokat. És mindegyik magabiztos, ellentmondást nem tűrő, a szakmaiság zászlóját lobogtatja. Laikusként hogyan is vitatkozhatnék azzal, aki egy szakma egyenruhájában osztja az észt? S mégis, ha engedelmesen betartanám azt a sok baromságot, amiket összehordanak, akkor rengeteg elkerülhető kellemetlenség érne, rengeteg pénzem és időm kárba veszne. A legokosabb, ha a saját belátásom szerint cselekszem, persze a normális erkölcsi keretek között. Ha tölteni kell a rollerem, hát töltöm, legföljebb egy izgága, rossz szándékú egyenruhás belém köt. Akkor majd kihúzom a töltőt a konnektorból – csak néhány másodpercre, amíg az egyenruhás arrébb nem megy. Éljen a szabadság, éljen a haza!

Zsille Gábor