Kedves Kollégák, érdekvédelmi rovatunkban egy olyan jelenségről lesz szó, amely évtizedek óta tapasztalható, és már bizonyára jó néhányan találkoztak vele: a honorárium, közkeletű rövidítéssel a honor bizonytalansága, sőt esetlegessége.

Voltaképpen már a szóhasználat megágyaz a bizonytalanságnak, kicsit maszatol – elkülöníti az irodalmi munkát a többitől, és valamiféle saját minivilágba, öntörvénybe helyezi. A honorárium emelkedett latin eredetű kifejezés, magyarul tiszteletdíj, és jószerével csak a művészeti, azon belül is főként az irodalmi életben használatos. Az üzleti életben, az általánosan vett munka világában az emberek nem honoráriumot kapnak, hanem fizetést, bért, munkadíjat, járandóságot. Hiszen az elvégzett munkáért jogos munkabér jár, és nem tiszteletdíj. Egy autószerelőtől soha nem kérdeznénk meg, hogy a kuplungcseréért mennyi a honoráriuma… A honor azt sugallja, hogy a szerző köszönje meg, hogy egyáltalán pénzt kap a „világ” szemében haszontalan, nonprofit, jobbára senkit nem érdeklő tevékenységéért – a tiszteletdíj egy jelzés értékű összeg, és tényleges piaci értéket, versenyképességet nem kell nyújtania. (És nem is nyújt, lásd egy folyóiratban közölt recenzió vagy versfordítás bérét.) Éppen ezért a mindennapokban szívesebben használom a munkadíj, illetve a munkabér kifejezést, komolyabbá teendő a munkakapcsolatot.

A rendszerváltást követően hosszú évekig (amikor még nem volt államilag előírt támogatási feltétel, hogy az adott lap honoráriumot fizessen) az volt a bevett gyakorlat, hogy a folyóiratok egy része semmiféle munkadíjat nem fizetett, az összes szerző ingyen adta a kéziratot, és kapott egy tiszteletpéldányt. Más lapok olyan megalázóan alacsony béreket fizettek, hogy sok szerző inkább önként lemondott az összegről, próbálván megőrizni a maradék emberi és szakmai méltóságát. Emlékszem, 2003-ban egy folyóirat tíz versfordításomért összesen bruttó háromezer forintot ajánlott fel – azt feleltem, hogy köszi szépen, nem éri meg a papírmunkát, a postaköltséget, a bérszámfejtést.

A könyvek esetében is roppant esetleges volt a honorárium. Elvi szinten szóba került, de mindig csak utólag, ha már megegyeztem a kiadóval a könyv ötletéről, sőt a kézirat leadásáról. Huszonévesen abba nőttem bele (egy sokat látott író szavait idézem), hogy „Az emelkedett pillanatokban nem illik pénzről beszélni.” Utólag átvágni az ember agyát, a másikat kisemmizni viszont illett, ezt saját bőrömön is megtapasztaltam. Három önálló műfordításkötetemnél jártam úgy, hogy a megígért munkadíjat a kiadó gátlástalanul lenyelte. Amikor az egyik ilyen esetnél vettem a bátorságot, és rákérdeztem, a kiadó vezetője elmerengve válaszolt: „Eddig olyan baráti volt köztünk a hangulat. Ne rontsuk el azzal, hogy a pénzről beszélünk!”. Idős, rangosabb kollégáktól is hallottam ilyen történeteket. Így ment ez éveken át az irodalmi berkekben, na.

A jelenlegi könyv- és folyóirattámogatási rendszer szerencsére garantálja, hogy az elvégzett munkáért pénzt kapjon a szerző. Rejtélyes ellentmondásként viszont felbukkant egy új jelenség, körülbelül két éve tapasztalom: különböző kulturális intézmények és szervezetek úgy kérnek fel valamilyen feladatra, és nem csupán spontán, élőszóban, hanem írásban(!), hogy a munkadíjról mélyen hallgatnak. Például egy hónappal ezelőtt egy rangos állami könyvtár felkért, hogy tartsak náluk egymás után két előadást. Küldtek egy háromoldalas szerződést, amelyben egyetlen betű nincs a fizetségről. És azt kérték, írásban nyilatkozzam, hogy elvállalom-e a megbízást… Miután külön rákérdeztem a tiszteletdíjra, elém írtak egy szerény összeget. (Igent mondtam rá, persze.)

Ez kizárólag az irodalmi életben előforduló abszurdum; a civil élet minden más területén elképzelhetetlen. Egy építési vállalkozó nem szerződik le úgy egy családi ház felújítására, hogy a tulaj majd utólag elárulja neki, mennyi a bér. A munkadíj nélküli szerződéstervezet olyan, mintha a könyvtár vezetője elé raknék egy adásvételi szerződést arról, hogy ő átengedi nekem az öröklakását – de a vételár helyét kipontoznám, és majd utólag megmondom, hogy mennyiért adta el… Ezt a jelenséget csak úgy lehet megfékezni, kiirtani, ha összefogunk, és a munkadíjról hallgató felkérésekre, szerződéstervezetekre egységesen nemet mondunk.

Zsille Gábor