Példaképünk: a gyom

Túlélés. Csupán erről van szó. A túlélésről. S ha lehet, mindenáron. Lám, milyen könnyű ezt leírni, ámde szorult helyzetben amikor csattan az egérfogó, már mindennek vége: a kockasajt el van vetve; sorsát el nem kerülheti sem az egér, sem a sajt.

Ez is egyfajta szelekció, rostálás a szerves anyagok színes galaktikájában; flóra, fauna örökös luciferi, fausti küzdelme a jövendőbe jutás esélyéért, ami egyben azt is jelzi, hogy nem ingyen adják a pillanatot, a percet, és persze a sajtot sem. Ésszel kell megdolgozni érte. Mint ahogy ma már az oxigénért is, amiből tanácsos beszívni lehetőleg minél többet, s ami már bent van, azt tiszta vétek kiereszteni, hisz minden molekula jól jöhet még ínséges időkben. Az életművészet mint sajátos foglalkozás-szféra, a bölcs előrelátás, a fennmaradás és a korszerű könyöklés művészetévé avanzsálta magát. A spektrum sokszínű életpalettáján megtalálható a létezés teljes sejt- és selejtvilága, a haszonállatok és a vadállatok, a haszonnövények és a vadnövények, a haszonemberek és a vademberek rendeltetéstől való eklektikus kommunája. A jók, rosszak, szépek, csúnyák, okosak, ostobák egyazon gömbölyded világtányér körül tolongva falatoznak, közülük pedig az él túl, amelyik talpára esett és nem a fejére, illetve amelyik gyökerére esett és nem a virágjára.

S bár oly kegyetlenül irtják ma a gyomot, mint egykor Néró a keresztényeket, vagy Kolumbusz Újvilágában a huronokat és irokézeket, a gének parányi mikrokozmosza önlétében mégis eltaposhatatlan, tovább él, akár a veszélyektől zaklatott elme álma. Nem tudható pontosan, hogy Flóra istennő, a flóra-világ virágpártás védelmezője az életképes gyom-nemzedékre hogyan tekint, de az sejthető, hogy első sorban a zsenge mimózákat védelmezi a jég hátán, a tundrán, vagy a sivatagban is mindent túlélőkkel szemben. Úgy tapasztaljuk, a gyom, a gaz, a hitvány konformista élősködő dudva, képes mindent elkábítva boldogulni mint szabadelvű önrendelkező, mint a demokratikus virágszabadság harsonása. Ott akar létezni, ahol megszületett, ahol felcseperedett, s ott szándékszik növénytisztességben élni is. Nem a vonalzóval katonásan megvont ágyásimádókhoz simulva zöldell nemzedékük, inkább saját kedvükre kúsznak, cikornyáznak a Nap felé, keringőzve élet-táncot lejtenek, mivel náluk a genezis-lánc kiváló szakító szilárdságú, a jövendő túlélő-létbiztonsága feszül benne a test és az antitest társszerződésével, márpedig ez kis országban is igencsak nagyhatalom.

De kultúrítéletünk nomenklatúrájában mégis haszontalannak bélyegezzük őket, mint irredenta gyomokat, mint a mindent behálózó, telhetetlen egyszikű és kétszikű nagyiparosok szövevény-gyökérzetű klánját. Félős, hogy a kultúrát is lassan elnyomja a gyomkultúra, hisz mindenfelé dalolva hódít a burjánzó burján. Útonálló parazitákként lenyúlják az életadó tápot, meglopják a napfényt, örökiszákosként elszívják a nedvességet, és arcpirítón-levélpirítón képesek alkalmazkodni olyan körülményekhez, ami a többieknek kész halál, nekik viszont biztos út a jövendő felé. Vagy tán csak azért tituláljuk betolakodóknak e cizellált szépségeket, mert ott ütik fel fejüket, ahol hívatlanok, és ebből lesz a növény-szegregáció, a meg nem tűrtek mindenáron való kiközösítése. Okos kis bibéjüket beszorítjuk a fűnyírók guillotine-kései alá, vagy alattomban megmérgezzük őket, csendes halál kínjával taszítva egész nemzedéküket az elmúlásba, merthogy úgy tekintünk rájuk, mint az ég bomlasztó hatású, provokátor torzszüleményeire.

Pedig a gyomnövények gyógynövények is titokban, mágikus erejük ismert, úgy is, mint múlt idők patikatitkainak elixírjei. Említhető a tyúkhúr, a pásztortáska, a pitypang, szarkaláb, búzavirág, bürök, réti boglárka, a mezei zsurló, őszi kikerics vagy a gyermekláncfű, az árvacsalán-dinasztia évszázados jótéteményeiről nem is beszélve, hiszen csípős nemzetségük a népi gyógyászat valódi aranybányája volt egykoron. És nem ők lettek hűtlenek hozzánk, bizony nem, sokkal inkább mi fordultunk el tőlük, elrejtvén jóhatású varázsképességeiket összepréselt újdonatúj fehér pirulákba. Erre replikázva, okos korunk okos gyomnövényei ellenállóbbakká váltak, dacolnak a kiirtásukra kotyvasztott méregpoharakkal. Igaz, a harc közepette némelyek elhulltak, de a túlélők növekedtek, utódokat nemzettek, megerősítve rezisztenciájukat a gyilkos párlatokat semlegesítő rafinált ideológiai és fizikai ellenállóképességgel.

Az örök Savonarolák drámája, hogy lázas lendületük a gyommal együtt eltapossa a bimbózó értéket is. Elvük átka mindent elér, tűzre kerül nem pusztán a káros és öncélúan hivalkodó, de közben az is, ami nemes, csodálni való, ami botticellis valódi teremtés, és ezzel voltaképpen az életművészet kegyetlen rostálása zajlik, az érzékenység és a vérzékenység konfúziójával, a bűnösség félreértelmezhető vádjainak megfogalmazásában.

Az első világháború elesettjeire emlékezvén az angolok, a walesiek és a skótok, szimbolikus motívumként a mementó virágának tekintik a gyomként megalázott vérvörös sziromlevelű pipacsot, minden rétek stuartmáriás királynőjét, amit a belgák szintén méltóképpen megtisztelve, nemzeti szimbólumukká emeltek fel. Lehet igazuk. Hisz talán mégsem minden csupán gyom, ami egy irányt vesztett világban életképesen, állóképesen megmarad és kitartásával újra meg újra hódít.

Árkossy István