– Jó nagy autód van.

– Az. Van benne hely bőven. Olyan, mint egy nagy doboz. Annak idején az összes nagy márkák csináltak ilyet.

– Hogy jutott eszedbe, hogy ilyet vegyél?

– Na ennek története van.

– Gondoltam.

– Miből?

– Nem tudom. Csak gondoltam. Elmondod?

– Elmondhatom. Kicsit hosszú, nem baj?

– Ráérek.

– Szóval ez az autó. Ott kezdődik a dolog, hogy gyerekkoromban anyámmal sokat álmodoztunk. Remekül lehetett vele álmodozni, teljesen beleélte magát. Például kitaláltuk, hogy van egy hatalmas kertünk, amit csak mi ismerünk, amolyan titkoskert-féle, teleképzeltük mindenféle virágokkal, fákkal, bokrokkal, labirintusokkal, volt benne tó, ház, minden, ami csak kell. Máskor pici emberkéink voltak, körülbelül arasznyiak, ott jöttek-mentek a konyhaasztalon, csináltunk nekik otthont, elbújtak, előjöttek.

Az egyik játékunk az volt, hogy elképzeltük, elutazunk együtt Párizsba. Ez a hatvanas évek elején, legalábbis a mi számunkra annyira volt valószínű, mint hogy a Holdra repülünk. Elképzelni viszont lehetett. Térkép sem kellett hozzá, fényképek sem, a mi Párizsunkban egymás mellett volt a Diadalív, az Eiffel-torony, a Notre-Dame, a Champs-Élysées, szebb volt, mint az igazi. Lehetett azt játszani, hogy a konyhaasztal Párizs, a két ujjunkkal lépegetve sétáltunk benne, de lehetett komolyan is csinálni, valódi utazást elképzelni, valódi várost valódi házakkal és emberekkel.

Ezt sokszor játszottuk, nekem gyerekkoromban külön Párizsom volt, amit jobban ismertem, mint a saját városomat. És tudod, mi az érdekes? Hogy amikor fölnőtt fejjel végre igazából eljutottam oda, azt a várost találtam, ami bennem már régóta megvolt. Ugyanazt a varázslatot. Egyébként autóstoppal mentünk egy barátommal, hihetetlen, hogy mennyivel nyitottabb, őszintébb, befogadóbb világ volt, nem olyan görcsös, mint a mostani, egyszer majd azt az utazást is elmesélem.

– Végig stoppal mentetek?

– Végig. Hihetetlen volt, Linzben egy srác odaadta a lakása kulcsát, reggel, ha elmentek, majd dobjátok be a postaládába, ennyi volt. Nancy előtt egy Philippe Lukacs nevű pasi vett föl minket, az apja magyar volt, nem tudott egy szót sem magyarul, de meghívott magához, nála laktunk Párizsban egy hétig, ő is odaadta a lakása kulcsát, csak a felesége, Françoise morgott néha. Mondom, hihetetlen volt, de most nem erről akarok beszélni.

Eljutottam az én Párizsomba, csak azt sajnáltam, hogy anyám nem lehet velem. Aztán még többször eljutottam oda, laktam a Holiday Innben, elég jól bejártam az egészet. Otthon persze meséltem. Egyszer, anyám akkor már idős volt, jött egy gondolatom. Anyukám, én végigtollak téged a Champs-Élysées-n a kerekesszékkel. Ott mindjárt el is döntöttem, hogy így lesz.

Na ehhez kellett egy kerekesszék meg egy olyan autó, amibe a nehezen mozgó anyám kényelmesen be tud szállni, és a holmink mellett belefér a kerekesszék is. Az akkori öreg tragacsom szóba sem jöhetett. Ismerősök révén sikerült elég olcsón bérelnem egy ilyet, mint ez. Abba belefért az egész család. Megszerveztem mindent, összepakoltunk, és irány Párizs! Amit képzeletben olyan sokszor bejártunk valamikor, és amit most megmutathattam az anyámnak a maga valóságában.

– Végigtoltad a Champs-Élysées-n?

– Végig hát! Meg a Citén, meg a Szent Mihály útján, tudod, ahol Ady…

– Tudom. Találkozott az ősszel. Vagyis az ősz találkozott ővele. Szerény ember lehetett.

– Szóval azon is végigmentünk, meg mindenütt, ahol korábban egyedül jártam. A Beaubourgnál, a Moulin Rouge előtt, a Quartier Latinben, még a Sacré-Coeurhöz is fölmentünk, szóval minden turista-közhelyet megnéztünk, ahogy azt kell. Képzeld, az Eiffel-tornyot alig találtam meg, a magas házak között nem látszott, bolyongtunk a házak között, egy sarkon kifordultunk, hát ott magasodott előttünk, óriási volt. Szó szerint. A kicsi fiam is velünk volt, anyám ült a kerekesszékben, a fiam az ölében, a kezében kis magyar zászló, tudod, hurkapálcán papír, lelkesen lobogtatta, volt sikerünk.

Egész nap jártuk a várost, toltam anyámat a kerekesszékkel. A fiam sokszor ott ült az ölében. Párizsban már akkor szinte minden sarkon lejtős volt a járda, ott értettem meg, hogy miért, hogy a kerekesszékesek tudjanak közlekedni. De néhol nem volt lejtős. Egy ilyenre akartam föltolni anyámat. Akkor még nem tanultam meg, ezt hogyan kell, azt hittem, lendülettel kell fölugratni. Neki is futottam, a kerék megakadt, a fiam előreesett, anyám rá, a tetejükre a járgány, ott feküdtek és nevettek úgy, hogy potyogott a könnyük. Az ijedtség után az enyém is. Elterültünk, mint a palacsinta, mondta a fiam. Párizsi palacsinta, mondta anyám, és nevetett tovább. Azóta is emlegetjük.

Miután hazajöttünk, az autót visszavittem, aztán néhány év múlva, amikor a régi kocsim lerobbant, egy ilyet vettem. De ezzel nem voltam Párizsban. Az az igazság, hogy már nem is nagyon vágyom oda.

– Hát igen. Párizs sem a régi.

– Az sem a régi.

– Palacsintát sem csinálnak benne.

– Azt talán igen. Valaki, aki gyerekkorában Párizsról álmodozott, aztán az anyjával meg a fiával elment megnézni. Ők talán még megtalálják azt a régit is.

Bencsik Gábor