Élemedett korú embereknél olykor megfigyelhető, hogy bármiről kérdezik őket, oda nem illően mindig ugyanarról a témáról beszélnek, ugyanazokkal a fordulatokkal. Típuspélda a dédnagypapa, aki a családi asztalnál ebéd közben is folyton a világháborús katonaélményeit nyomatja, ráadásul ugyanazt a nyolc-tíz történetet, melyeket már minden családtag betéve tud. Ez a nyomasztó állapot nálam viszonylag korán, harminc-egynéhány évesen kialakult – visszatérő témám Lengyelország. Szerencsére az utóbbi években valamelyest enyhült e kór, melynek egyébként rengeteget köszönhetek. Például huszonévesen, Krakkó iránti szeretetemnek köszönhetően értettem meg végérvényesen, hogy a kommunizmus és a fasizmus: a szélsőbal és a szélsőjobb egy tőről fakadnak, édestestvérek. Ha valami, hát a lengyel nép múltja, átélt szenvedései hitelesen bizonyítják ezt a kijelentést. Elegendő csak a második világháború kezdetére hivatkozni, 1939 szeptemberére, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján Hitler és Sztálin hadserege egyszerre rohanta le a független lengyel államot, védtelen emberek százezreit mészárolva le.

Múlt októberben negyvenfős magyar turistacsoportot idegenvezettem a Lengyelország téli fővárosának is nevezett Zakopanéban. Ebben a szép faházakkal teli, a történelmi lengyel–magyar határtól egy ugrásra fekvő településen magyarként igazán otthonosan mozoghatunk, és nem kizárólag síelés céljából. Kevéske szabadidőmben a piachoz közeli régi temetőben is sétáltam, hiszen egy valamirevaló lengyel városnézésnek a temetőlátogatás is része. Különösen halottak napja környékén, amikor valóságos mécsestenger árasztja el a sírokat, leírhatatlan légkört teremtve. Ezt a kicsiny, mindössze kétszáz méteres telken található temetőt éppen a Népek Tavaszán, 1848-ban nyitották. Falai között a helyi közélet vezéregyéniségei: polgármesterek, tanárok, orvosok, művészek és más hírességek nyugszanak.

A kövezett ösvényen lépkedve meghatottan fedeztem fel a három Marusarz testvér: Stanisław (1913–1993), Helena (1918–1941) és Zofia (1915–2009) egymás melletti sírhantját. Azonnal elő is vettem a fényképezőgépem. Lassan húsz éve tisztelem őket, mindhárman síelők voltak; Stanisław huszonegyszeres, Helena hétszeres lengyel bajnok, Zofiának pedig a dobogó alsóbb fokai jutottak. Több világbajnokságon, sőt téli olimpián is eredményesen képviselték hazájukat. A második világháború kitörésekor, Lengyelország lerohanása után csatlakoztak az ellenálláshoz, a Honi Hadsereghez. Tehetségüknek megfelelően sífutár szolgálatot vállaltak – Zakopane és Budapest között, a Tátrán keresztül hozták-vitték a nácik ellen küzdő felkelők üzeneteit. A mindössze huszonhárom éves Helenát 1941-ben egy küldetése során a Gestapo ügynökei a Felvidéken elfogták, s mivel eredménytelenül kínozták, végül agyonlőtték. Stanisław túlélte a háborút, és éveken át Magyarországon kapott menedéket. Zofia 1940-ben fogságba esett, és öt évig raboskodott koncentrációs táborokban, többek között Ravensbrückben. A világháború után nem tért vissza a síeléshez, egy kézműves szövetkezetben faliszőnyegeket szőtt. 2009-ben hunyt el kilencvennégy évesen. Valódi példaképek ők hárman: sportemberek voltak, bátrak, önfeláldozók és hazafiak.

Mindez a Farkasréti temetőben jutott eszembe két héttel ezelőtt: december 30-án búcsúztattuk a József Attila-díjas költőt, Tarbay Edét. Nyolcvanhét évet élt. A szertartást követően még mászkáltam kicsit a parcellák közötti ösvényeken, a metsző hideggel dacolva. Felkerestem a magyar olimpiai bajnokok emlékfalát is, és a bevésésekből szomorúan láttam, hogy a mögöttünk hagyott esztendőben nyolc bajnokunk távozott az élők sorából.

Nem gondolom, hogy kizárólag „főszezonban”: halottak napja környékén érdemes felkeresni egy-egy sírkertet. Önöknek is megrendítő, lelket építő temetői sétákat kívánok!

Zsille Gábor