A rohanó hétköznapokon vajon belegondolunk-e, hogy milyen összetett, kiválóan megkonstruált világban élünk? Hány titkát ismerjük a minket körülvevő természetnek, és mennyi lehet még rejtve? Értékeljük-e egyáltalán ezeket a csodákat? Ujvári Zsolt biológus nemcsak rovarász szakember, hanem kiváló makrofotós is. Képei különleges, apró élőlények mindennapjaiba nyújtanak bepillantást, szöveges illusztrációi pedig megválaszolják a felmerülő kérdéseinket. Vele beszélgettem. – Vöröskéry Dóra interjúja.

Vöröskéry Dóra: Miért a biológiával, a makrovilággal foglalkozol?

Ujvári Zsolt: Az állat- és növényvilág gyerekkorom óta érdekelt, és valahogy minden ebbe az irányba terelt. Először kétéltűekkel foglalkoztam, elkezdtem békászni a Kiskunságban, aztán a volt témavezetőm, Dr. Kontschán Jenő keresett meg, hogy nincs-e kedvem taxonómiával (állatrendszertan – a szerk.) foglalkozni. Új fajokat lehet felfedezni, járni a világot, állatokat gyűjteni. Szóltam, hogy nagyon érdekel, mire azt mondta, hogy atkákkal kellene dolgoznom. Pislogtam kettőt, valami látványosabbra, nagyobbra és kézzelfoghatóbbra számítottam. De azután kaptam tőle egy könyvet, fejest ugrottam a mélyvízbe, és néhány évig az atkákról szólt az életem. Így ismertem meg ezeket a parányi élőlényeket. Tudom, az, hogy valaki ezekkel a visszataszítónak titulált, mütyür lényekkel foglalkozzon, nem jellemző dolog, én viszont őket karoltam föl.

VD: A képeiden lenyűgöző, hasznos és érdekes lények szerepelnek. Nem úgy tűnik, mintha te visszataszítónak találnád őket.

UZs: Egyáltalán nem. Először a pókokat szerettem meg, tőlük viszonylag sokan rettegnek, és eleinte nekem is volt egyfajta pókiszonyom. De ezt lassan leküzdöttem, mindet megfogtam, kézbe vettem. Olyan állatokat ismertem meg, amikről még az egyetemen sem tanultam, miközben kutatókkal jártam expedíciókra, akik csillogó szemekkel, lelkesen mesélték, hogy milyen élmény lesz például Albániában megtalálni azt az ugróvillást, amit még csak ketten láttak a világon. Az átlagembert talán nem hatja meg, de engem beszippantott ez a világ. Igyekszem ezeket az állatokat emberközelibbé, megfoghatóbbá és szerethetőbbé tenni, hiszen elég rossz a PR-juk. Ha atkákról beszélünk, mindenki elkezd vakarózni, az ugróvillásokról meg azt sem tudják, mi fán teremnek – mondjuk nem is egy olyan név, ami megmozgatja az ember fantáziáját. De szeretem megmutatni azt is, ami visszataszító, bizarr vagy hátborzongató.

VD: Megosztod velünk, hogyan készülnek a képeid? Gondolok itt arra, hogy mennyi időt töltesz kint, milyen eszközeid vannak, hogyan találod meg az apróságokat?

UZs: Terepen nem töltök annyi időt, amennyit szeretnék. Család, munka és azután a hobbi, ez a sorrend. Hétvégente szoktam kijárni, illetve, ha szabadságon vagyok. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az avarban hasalva vagy a patakban az iszapban célirányosan keresem az állatokat. Alapvetően csak makrofotózással foglalkozom, nincs is máshoz eszközöm, nem tudok például madarakat fényképezni. Makroobjektíveim vannak, erre állt rá a szemem is: az ízeltlábúak világára, ezek közül is a nagyon aprókra, akár egy milliméternél is kisebbekre. A legtöbb eszközöm sufnituning és barkács. A vakunak a fényét deríteni és szórni kell, ehhez például polifoamszivacsot szoktam vásárolni, abból kivágok egy nagyobb darabot, és ráhúzom az objektív elejére, majd különböző irodai csipeszekkel és befőttesgumikkal rögzítem a vakura. Ez egy három forintos otthoni megoldás, nyilván lehet ilyet venni jó pénzért is. Ha egy gallyon vagy valamilyen levélen vannak az állatok, akkor fölveszem őket, szeretem kézben tartani fotózás közben. Elég nyugodtak szoktak maradni, ha ügyes az ember, óvatosan és finoman bánik velük. Közben le is tudom támasztani a kezemre a fényképezőgépet, ami azért jó, mert ezen az optikán nem a gyűrűvel tudom a fókuszt állítani, hanem az egész gépet és objektívet együtt kell mozgatnom.

VD: Honnan jött az ötlet, hogy történetekkel, magyarázatokkal színesítsd a képeidet?

UZs: Spontán jött teljesen. Először akkor kezdtem írogatni, amikor Tajvanon voltam, és három hétig azt csinálhattam, amit szerettem: kidobtak az esőerdőben, majd azt mondták, hogy gyűjtsél és fényképezzél állatokat. Akkor mindenféle csodával találkoztam. Szerencsére volt internetem, elkezdtem őket napi szinten megosztani, hogy „Hú, ide nézzetek, micsoda pókok élnek itt az esőerdőben!”. Kíváncsiak lettek az emberek, írták, hogy meséljek, mi történik velem. Én pedig megírtam. Sok természetfotós képein azt sem tudja a néző, hogy mit lát. Nagyon szép a kompozíció, a pillanat, a megvilágítás, de azt, hogy mennyire érdekes egyébként az az esemény, gyakran még maga a fotós sem sejti. Szokták mondani, hogy egy kép többet mond minden szónál, de én úgy gondolom, egy fotó csak még érdekesebbé válik attól, ha mögé teszünk egy kis pluszt, egy kis háttérinformációt, amit akkor és ott éltünk át, amikor készült. Eleinte volt egy edukációs szándék is, azt gondoltam, nem biztos, hogy a közönség meg fogja kedvelni ezeket az ismeretlen és furcsa lényeket, amiket tálalok, sőt. Ez vicces, de azért is indítottam egy külön oldalt, mert észrevettem, hogy fogynak az ismerőseim. Jöttek a visszajelzések, hogy „Figyi, letiltottalak, mert ez volt a tizenhatodik reggel, mikor arra ébredtem, hogy nyolc hatalmas szem néz rám, és én erre nem vagyok kíváncsi, ne haragudj.”.

VD: Sokat hallani, olvasni környezetszennyezésről, természeti katasztrófákról, eltűnő fajokról. Nagyobb a baj, mint korábban? Mit gondolsz ember és természet viszonyáról? 

UZs: Igen, a baj egyre nagyobb, és önmagában az átlagember nagyon keveset tud tenni. Kis csoportok működnek együtt azért, hogy csináljanak valamit – kicsiben. Sajnos, amit a döntéshozó réteg művel, az változtatja meg igazán a világot. Permetezünk, mikor tudjuk, hogy létezik biológiai szúnyogirtás: például célzottan a csípőszúnyog-lárvákat pusztítjuk el egy patogén gomba segítségével. Nem pedig kiirtunk mindent a kérészekkel, szitakötőkkel és más fajokkal együtt. És milyen ész nélkül csináljuk! Elindul a repülő, lepermetezi a környéket, és nincs szúnyog három napig. De a szúnyognak sorra kelnek ki a generációi, és tavasztól őszig folyamatosan rajzik, tehát pont az ő megállításukra teljesen alkalmatlan ez a módszer. Ellenben minden mást elpusztít. A szitakötőnek például csak néhány imágója van, ami két-három hétig kel, és ha azokat lepermetezzük, akkor vége. Ugyanez igaz a fényszennyezésre, sokkal nagyobb probléma, mint gondolnánk. Felborítja az állatok ritmusát, és eltéríti őket a szaporodóhelyektől. Például a dunavirágok, a Dunán rajzó kérészek is felmentek a hidak fényárjára, és ott próbáltak az aszfalton szaporodni, ahelyett, hogy a Dunába rakták volna a petéiket. Több millió kérész pusztult el. Már szerencsére levitték a fényeket a rajzás idejére a hidak alá, hogy a vízre tereljék ezeket az állatokat. Amiből még éppen van, mint az ivóvíz, élelmiszer, kőolaj, abból bátran fogyasztunk, közben meg egy csomó minden elvész. A biodiverzitás, a fajok száma folyamatosan csökken. Olyan dolgokat pusztítunk el, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek. Ha Amazóniában kivágunk egy öt négyzetkilométeres erdőt, lehet, hogy ötven olyan faj eltűnik, amit az életben nem láttunk. Létezik ideális ember-természet állapot, de az nem élhető egy európai, amerikai, bármilyen ember számára. A természetben élő törzsek – mondjuk Pápua Új-Guineában vagy Dél-Amerikában – teljes összhangban élnek a környezetükkel. Igaz, pusztítanak bizonyos mennyiségű állatot és növényt, hiszen enni mindenkinek kell. De nem használnak nejlonzacskókat, nem irtják ki az erdőket. Mi viszont nem tudnánk feladni a kényelmünket, hogy ugyanúgy éljünk. Ma maximum a fenntarthatóságra lehet törekedni, ahhoz viszont szemléletváltás szükségeltetik, és nem egy szűk réteg szintjén. Majd ha észbe kapunk, hogy óriási nagy baj van, akkor esetleg lehet mozdulni ebbe az irányba, de amíg ekkora a tagadás és az ellenállás, addig attól tartok, nem.

Ujvári Zsolt további képei Facebook-oldalán érhetőek el: https://www.facebook.com/zsoltujvarinature