Éppen a napokban döbbentem rá, hogy bizony már hat éve annak, hogy megjelent a Tízparancsolatot megverselő kis kötetem. Megszületése egy nagy kaland végét és egy másik nagy kaland kezdetét jelentette.

Elég gyakran kellett erről a ciklusról beszélnem előtte és utána is, szűkebb és tágabb körben, baráti beszélgetéseken és interjúkban, szóval volt rá idő és alkalom, hogy elgondolkodjam rajta, mit is jelentett nekem a kihordása.

Még ma is fel tudom idézni azt a nyári délutánt, amikor egy székelyudvarhelyi kávézó felé siettem, ahol Orbán Ferenccel beszéltünk meg találkozót. Mondta ő már elöljáróban is, hogy volna egy ötlete, de ennél többet nem árult el. Így hát meglehetősen kíváncsi voltam, vajon mi is az, amit kitalált. Akkoriban gyakran történt meg, hogy ha valaki verset kért tőlem, általában rá tudtam vágni, hogy ez vagy az a darab teljesen fedi máris az elképzeléseit, nem kell új. Az is előfordult, hogy megpróbáltam elhárítani a kérést, mert nem voltam biztos benne, hogy meg tudom vagy akarom írni az illető művet. Meg hát egyébként is: még alig néhányszor fordult elő, hogy átléptem a rendelésre-nem-írunk komfortzóna küszöbét. Az a beszélgetés viszont valahogy egészen másképp sikerült, mint minden korábbi. Feri előadta a tervét, hogy albumot készítene, amire erőtlenül visszatámadtam, hogy nem írok dalszöveget, ő meg higgadtan közölte, hogy nem is kell. Csak azt szeretné, ha a verseimet írnám tovább, ezzel a kanyarral. Ami tulajdonképpen nem kitérő, tudja ő, hiszen látta a korábbi verseimet, nem véletlenül szólított meg. Eszembe jutott még utolsó kapaszkodóként, hogy Dsida Jenő milyen szépen is írt a parancsolatokról, de hát ő sajnos nem fejezhette be a sorozatot. Az ellenérvek elfogytak, maradtak tehát a lehetőségek. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mégis mi tart vissza, mi ellen védekezem. És elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nincs helye a kifogásoknak, ez teljesen nekem való kihívás, kérdések sokasága, igazi versfeladat. Végtelenül tetszett, és mélységesen megrémültem. Tudtam, hogy nem tudok és nem is akarok kitérni. Miután a határidős kérdésemre azt a választ kaptam, hogy én osztom be az időt, és csak a kész ciklus után kezdődik a muzsikaalkotás, véglegessé is vált az elhatározásom. Úgy ballagtam hazafelé, hogy már a felmerülő kérdéseken töprengtem.

Ezekből aztán lett elég sok. Egyre több. Minden, ami addig egyértelműnek tűnt a kőtömbszerűen mozdíthatatlan utasításokból, hirtelen lábjegyzeteket kezdett teremni. Én meg – mint egy fordító – párhuzamokat kerestem, megfeleléseket, összevetni próbáltam a régi mondatokat a mi mondatainkkal. Ezen a ponton egy egészen meghökkentő felismerés villant be: ha ezeket a tömény és erős parancsokat megpróbáljuk szétszálazni, lényegileg ugyanazokat a szentenciákat kapjuk, mint korunk legnépszerűbb életvezetési tanácsadóitól. Elég csak a közösségi média vagy az internet egyéb bugyrainak felületét átfésülni: influenszerek ezrei tekintik hivatásuknak, hogy megtanítsanak élni. Miért? Mert valószínűleg igény van rá, elvesztettük az iránytűt.

Innen újabb labirintusba vezetett az út. Gyűjteni kezdtem a példákat. A szakszerű és esetleges értelmezéseket. Filmeket, könyveket, teológiai okfejtéseket. Nem tagadom, a szorongás egyre nőtt. Mikor a feszültség már ott tartott, hogy eljutottam odáig, hogy valószínűleg meg sem tudok szólalni a témában, megálltam. Azt mondtam magamban, hogy ez izgalmas út volt idáig, de ha tovább folytatom, a teljes hallgatásba vezet, holott éppen a megszólalás volna tét. A megoldás végül akkor érkezett meg, amikor rájöttem: mindez kellett, de ahhoz, hogy én ma beszélni tudjak a témában, mai történeteket kell hallgatnom. És elkezdtem kérdezősködni. Nyaggatni az ismerősöket, barátokat, szinte bárkit. Minden lehetőséget megragadtam, hogy akár észrevétlenül is becsempésszem a beszélgetésbe egyik vagy másik kérdéskört. Persze a saját történeteimet is bedobtam a közösbe. És egyszer, egy koncert közepén megérkezett az első parancsolatvers, mintha diktálták volna. Ugyanakkor úgy szakadt fel, mint egy bátortalan forrás. Szaggatottan, meg-megállva, de mégis nagyon határozottan. Megéreztem, hogy mondanivalóm lett a témában, s azt is, hogy ugyan még nem tudom, hogyan, de végig fogom mondani.

A teljes sorozatnak kellett azért két és fél év, de miután elkészült, az álmom is valóra vált: a kis verses albumba nemcsak a megzenésítéseket tartalmazó Evilági-cédé (ennyi idő alatt már retró!), de témába vágó grafikák is kerülhettek, Ferencz Zoltán jóvoltából. És mintha tovább is angyali kezek segítették volna a történet útját: még ugyanabban az évben új kiadása is megjelent a könyvnek, sok szép bemutató és beszélgetés következett, és számos értékes ismeretséget kötöttem. Hálás vagyok mindezért.

És hat év távlatából is, még mindig megtalálom a parancsolatok kortárs párhuzamait. Felismerem hivatásos vagy önjelölt pszichológusok előadásaiban, útitársak meséiben, saját botlásaimban. Nagyon úgy tűnik: maradni jöttek. Hát akkor: Isten hozta őket!

Farkas Wellmann Éva