Utolsót kondul a szőlősi templom harangja, csendben kíséri egy szívdobbanás. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Fohász egészen mélyről, torokból, gyomorból, lélekből, fohász értük, akik erősebben küzdenek mindenkinél.

Erős és bátor – fogalmak, amelyek mögé a legtöbben katonákat, kommandósokat vagy édesapákat képzelünk. Erős és bátor – fogalmak, amelyek új értelmet nyernek, ha az ember a valódi világ hőseivel találkozik. Szerencsés vagyok, hiszen nemcsak találkoztam velük, de néhányat közülük a barátomnak is mondhatok.

A balatonszőlősi református templom kertjében ülök, nincs ma istentisztelet, a templom zárva. Okostelefonomon nézem, amint barátaim, a magyar női kerekesszékes vívóválogatott tagjai a bronzéremért küzdenek a hongkongi csapat ellen. A férjem a mellettem lévő padon feszült csendben figyel. Kondul a harang, Hajmási Évi beviszi a döntő tust. A férjem azt mondja: épp most fejezte be a Miatyánkot.

Jó most magyarnak lenni, ami jelen pillanatban a paralimpiának köszönhető és azoknak a bátor és kitartó sportolóknak, akik életük csúcsteljesítményét nyújtva hét arany-, öt ezüst- és négy bronzéremmel tértek haza a tokiói megmérettetésről. Nincs szó és tett, amivel méltó módon megköszönhetnénk nekik ezt a teljesítményt.

Ma is élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor először léptem be a kerekesszékes vívók edzésére. A teremben művégtagok voltak a falhoz támasztva, mindenki mindenkit biztatott, és a legtöbben akkor is mosolyogtak, amikor már az utolsó erejükkel küzdöttek a páston. Senki nem panaszkodott, hogy itt fáj vagy ott sajog, hogy nem tud felállni a kerekesszékből, vagy hogy nincs keze, lába. Mint ahogyan Krajnyák Zsuzsi sem siránkozott Tokióban azért, hogy az egyik asszó során ellenfele szétütötte az ujját, ami rettenetes fájdalommal járt. Felszívta magát, s a döntő csapásnál úgy falhoz állította a hongkongiakat, hogy azoknak pislogni sem volt idejük.

Ha megtehetném, csinálnék egy tévéműsort vagy inkább egy tévécsatornát, ahol egész évben közvetíteném a parasportolók felkészülését és versenyeit. A képernyők elé ültetném az embereket, hogy erőből, bátorságból és küzdeni akarásból példát vehessenek. Lássák, hogy nem kell félni, és nem kell lesütött szemmel elmenni amellett, akinek műlába van vagy kerekesszékben ül, hogy milyen erővel képes a sikerre fókuszálni egy autista vagy éppen értelmi fogyatékos sportoló.

Igen, csinálnék egy tévét, és ott azt is bemondanám, hogy nemcsak akkor kell vállon veregetni a sérült sportolókat, amikor ilyen fergeteges teljesítménnyel térnek haza a paralimpiáról, mint most, hanem az átlagos hétfőkön, keddeken és szerdákon is. Hogy ők nem kitűzők, akiket jól látható helyre kiteszünk a mellkasunkra, amikor kedvünk szottyan rá, mert éppen ez a divat, vagy mert később jól mutat a portfóliónkban.

A napokban volt egy összejövetel, ahol megünnepeltük paralimpikonjaink sikerét. Elmesélték, milyen volt a Covid által bezárt sportlétesítményekben közönség nélkül küzdeni, hogy végtelenül kedvesek voltak velük a tokiói emberek, mennyire szép volt a nyitó- és záróünnepség, milyen érzés volt felállni a dobogóra. Arról senki nem beszélt, mennyi fájdalom, szenvedés és lemondás van egy ilyen csodálatos teljesítmény mögött. Mert ők ilyenek, pozitívak még akkor is, amikor minden okuk meglenne az elkeseredésre.

Elmesélem azt is, hogy kézbe vehettem egy igazi paralimpiai bronzérmet, amelyet Krajnyák Zsuzsanna szerzett a női kerekesszékes tőrcsapat oszlopos tagjaként a tokiói paralimpián. Abban a pillanatban igazi varázslatot éreztem, szupererőt egy szuperhős társaságában.

Utolsót kondul a szőlősi templom harangja, csendben kíséri egy szívdobbanás. Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy… Egyszer mindennek vége lesz, de addig álmodj köréjük buborékot. Nézd – tegnapról integet a nyár, végigsétál az ősz az Andrássy úton.

Döme Barbara