„Haragszol rám és kerülsz, mert soraidra nem válaszoltam? Mit mondjak hogy szeretlek tied minden gondolatom és reszketve óhajtom vágyaidat. Igennel válaszolni kérdéseidre nem tudok. Kételyek bántanak hogy visszaélsz bizalmammal és hütlen vagy mielőtt hü lehettél volna” – olvasom a Pesti Napló 1910-es évfolyamának egyik számában, a Pál című apróhirdetésben. Pontosabban: természetesen nem ott olvasom, hanem a telefonomon futok bele az egykori apróhirdetés másolatába, miközben átpörgetem a hírfolyamomat. Egy leleményes szerkesztő akadt rá, és adta közre újra. Megszínezi ólomszürke reggelemet.

Hűtlen vagy, mielőtt hű lehettél volna. Szenzációs! Micsoda teljesítményre sarkall a féltékenység zöld szemű szörnye, mi mindent képes felhúzni rozsdás vödrében a lélek kútjából! Egyetlen állítással gyomron szúrni és megsemmisíteni valakit – mestermunka. A sorokat író nőről (mert feltételezem, hogy nő írta) nem tudom eldönteni, hogy óriási cselszövő vagy naiva.

A száztizennégy évvel ezelőtt megjelent sorok végigkísérnek a napomon, újra és újra eszembe jut Pál és a névtelen szerelmese (vagy nem szerelmese), próbálom kitalálni a történetüket, hogy s mint lehetett. Az írásjelekkel és a tagolással nem sokat bíbelődött az apróhirdetés írója – ma sem különb a helyzet, nem ettől régimódi ez a korabeli „poszt”. Mert régimódi, pedig ma is ugyanezt várja el általában az ember a másiktól: szeress, add meg, amire vágyom, és én legyek a világod közepe.

Mi történt száz év alatt az emberi lélekkel? Semmi különös. Ugyanúgy félünk, féltünk, szeretünk vagy nem szeretünk, játszmázunk, hallgatással büntetünk, nyiszáljuk a másik lelkiismeretének húrjait, mint akkor. Mint száz éve, ezer éve, vagy ki tudja, hány ezer éve – talán, amióta ember él a Földön, azóta. Van, ami moccanatlan, kimozdíthatatlan bennünk.

Aztán rájöttem, a legkevésbé az érdekel, hogy mi történhetett valójában. Megpróbáltam nem részrehajló lenni csak azért, mert magam is nő vagyok. (Ejnye, Pál. Minden Pál ilyen. Ilyenek ezek a Pálok stb.) Megpróbáltam a végső állításra rákérdezni: lehet-e hűtlen valaki, mielőtt hű lehetett volna? Aztán rájöttem, hogy ez sem érdekel. Ahány ember, annyiféle szabályrend, kinek ez fér bele, kinek az, kinek semennyi, kinek minden kevés. Ebben a kártyapakliban végtelen számú lap van, s bár nyilván koronként és kultúránként van valamiféle közmegegyezés arról, hogy mit jelent hűségesnek lenni, mégis, azt hiszem, ez ma már leginkább a két ember közötti megegyezés kérdése. Ez hiányzott nekem Pálék történetéből. A határok közös meghúzása. Talán ezért voltak képtelenek kibeszélni, átbeszélni azt is, hogy mi történhetett. Egyáltalán: történt-e valójában bármi, ami miatt megrendült a bizalom – vagy csak árnyékra vetődött a levélíró? Az ember hajlamos ott is árnyékot látni, ahol saját maga vet árnyékot. A saját árnyék sokszor nagyobb, mint mi magunk vagyunk.

Mert a hirdetést figyelmesen olvasva nem látok semmi konkrétumot. Kételyek vannak. Elbizonytalanodás. Félelem, hogy visszaéltek a bizalommal. Aggályok. Víziók. Megérzések. S ahelyett, hogy megbeszélnék, a nő felszívódik, eltűnik, aztán a férfi teszi ugyanezt.

Gondolom, Pál levelet írt e háborgó női léleknek, aki fütyült válaszolni – mert tanácstalan volt, vagy ledermedt, vagy időt akart nyerni –, helyette köddé vált. Aztán amikor mégis válaszra szánta el magát, miért nem közvetlenül Pálnak írt? Miért e korabeli közösségi teret, egy újság hirdetési rovatát választotta? Elveszítette volna Pál címét? Nem hiszem. Inkább talán közszemlére akarta tenni a történetüket. Azért ilyen könnyen ne ússza meg Pál. Legyen csak lelkiismeret-furdalása, érezze magát pocsék embernek. Azt hiszem, aki ilyenre szánja el magát, már leszámolt azzal, hogy a kapcsolatuk még megmenthető.

Lehet, Pál valóban élt valami alamizsnafalattal, kósza lehetőséggel. Lehet, több vasat tartott a tűzbe egyszerre, s az egyik vas hamarabb felizzott. Lehet, semmi nem történt.

Sosem tudjuk meg, s talán előttük is titok maradt mindez. Az ignorálásra és a hallgatásra Pál vette a kalapját, s odébb állt. Talán úgy volt vele: ha már az elején nem tudnak megoldani valamit, később sem lesz jobb.

Az árnyékaink hozzánk tartoznak – nincs árnyék nélküli ember. Az nem bűn, és nem is szégyen, ha félünk valami fontos és értékes dolog elvesztésétől. A féltékenység alapja is talán e félelem. Hogy az egész helyett csak félig élhetünk majd azután. De e féltés könnyen átlépheti az egészséges mértéket: megnyomoríthatja a másikat, megnehezíti, kellemetlenné teheti az életet. Ezért érdemes időnként megfogni saját árnyékkezünket, megérinteni árnyékujjainkat: belőlem vagy, s ha akarom, eltüntetlek. Megvilágítalak fénnyel.

Páléknak ilyen közös fényforrásuk nem volt, azt hiszem.

Mirtse Zsuzsa