(„A fejtegetést magammal kezdem, de reményeim szerint eljutunk majd valami általánosabb érvényű igazsághoz.” Stephen King: Dans macabre, 5. fejezet első mondata)

Nos hát akkor.

Már mióta (babám) úgy vagyok, mint Sebestyén Márta csodálatos, szuggesztív dalában a megesett leány (annak a kevés szerencsés gazfickónak, a szégyentelen soványak kedvéért idézem, tessék: „Istenem, istenem, / vajon mi lelt engem? / Három mérő piros szalag / ej, de nem ér körül engem”), időről időre elkalandozom figyelmice, és rendre meglepődöm, hogy mindenki milyen rondán kövér: pocakjuk hetykén előreszökken, nem törődve az eltüntetésükre szánt kétségbeesett bő ingekkel vagy kapkodó kézmozdulatokkal, amellyel a pólót simogatja rá feszülő pocijára az ember (az igazán kövérek még akkor is próbálják eltakarni a hasukat, midőn lövést kapnak, és pechjükre hanyatt esnek el – amitől ugye feltárul a pocak teljes örömszélességében… még ebben is annyira szerencsétlenek, hogy képtelenek hasra esve meghalni), vagy ha nem szökken előre, szinte feszülős kidurranást sejtetve, erősen jó viszonyt ápol a gravitációval, és az alhasra fittyen legott, ahová bizony csak elvétve jár a napsugár, például ha az ember denevérpadon nyújt az Adria partján, de ugyan mutassanak nekem ilyet tömegével.

Szóval szórakozott és kedvtelős megbotránkozással nézegetem embertársaim ronda és nagy hasát, ám ekkor a lányom félrelökdös az előszobatükör előtt, mert ő is készülődni akar. Bizony, én vagyok a fent vázolt népesség jelentős hányada, lassan egy pocak lesz a jelem a munkahelyemen, és a fogas alá ragasztom őtet (mármint – sajnos – csak a jelet…), hogy oda akasszam az uzsonnástatyót. Uzsonnásbőröndöt.

Az ember ilyenkor eltöpreng, hogy mi a jóistentől lett meglepetésszerűen ilyen dagadt, hiszen pár éve még egészen jól elvolt (bár a pólót akkor is kellett húzgálni, a levegőt is rendre vissza kellett tartani, hogy olyan polgártárs…nő jött szembe, aki előtt nem akartunk gyurmának kinézni… fulladtunk is rendesen), mind a mai napig fut, na jó, gyaloglás az, mert hamar kifullad, de akkor is: mozog. Mélázik az ember, hogy milyen aljas a természet, nem elég, hogy öregszünk, hanem még hízunk, dagadunk is, mint az egykori kicsivagyokén, majdmegnövökén. Közben megeszünk három nutellás fánkot (de szigorúan sovány joghurttal ellensúlyozva az undorító édességüket, kérem! egy úriember nem ismer kompromisszumot, sem kegyelmet ilyenkor!), aztán rémülten iszunk utána pár liter vizet, hátha akkor kevesebb cukor szípódik fel belölle.

Csodabogyókról olvasunk, injekcióskúrákról, miegyébről, de lusta disznók vagyunk igazán utánajárni, felíratni, kérni, megvenni, beadatni (brrrr!), meg hát amúgy is sertésesedünk elfele rendesen, cipőt befűzni ne kezdjen senki könnyelműn, inkább pengessen lantot.

Reggeli után tízórai, nemsokára ebéd, és hiába mondjunk, hogy ma már többet nem eszünk, délután még egy kis ozsonna (igen, így, ilyen göcögősen!), aztán hazaérés után bőséges vacsora (otthon úgy tudták, egész nap koplaltunk, ezért sajnálnak s ennünk adnak…), esetleg egy-két sörike, söricsél, ami éjféltájt meghozza a nassolási kedvet, fázóstalpú ácsorgás a hűtő előtt, ha látnád magad belülről, ahogy étek után kutatsz, talán megundorodnál magadtól, te dagadt ól, azaz te dagadt állat.

De lássuk be, nem lássuk…

A futáshoz nincs kedv, gyalogláshoz sem, inkább kocsival megyünk, mert, úgymond, sietünk. Tényleg ez is baj, vagy lelassultunk az elmúlt években, vagy tudja a fene, de már nem vagyunk annyira hatékonyak, mint hajdan, sokkal több idő kell ugyanannak a munkának az elvégzéséhez, és még akkor is folyik ki az idő a kezünkből, alig elég valamire a nap, krájli.

Az ember néha eltöpreng, mit kéne tenni, mert látja a párja szemén a néma elborzadást, midőn zuhany után fitzkósan bekacsáz a hálóba, nehezen dúl túl az erotika a zsíron, de még eldöcög, öreg csóka nem rakéta, de azért még odaér, ahogy a gyerekdal mondja.

Szerintem amúgy a genetika a hibás, vagy bárki és mindenki, de hogy én nem, az egyszer fix! Mert hogy is lehetnék hibás, mikor folyton arra gondolok, mekkora a pocakom, és hogy ugyancsak kezdeni kéne vele valamit?! Na ugye. Más kérdés, hogy de hát ugyan mit, futunk, jó, gyaloglunk, az edzőterembe viszont kocsikával megyünk, mert sietünk, közben meg csak lusta dög disznók vagyunk, ez a nagy helyzet, faszikáim. De a genetikára visszatérve: egyértelműen ő a hibás, miért is fedezték fel, ha nem fedezik fel, nem lenne, és akkor én is szép dalia lennék, mondjuk kicsit alacsony.

Ja, ez is baj, mert ha magasabb lennék, jobban eloszlana a pocakom, de így mind ezen mélynövetű derékon (derekon?) kell neki körbebugyolálnia a tetemem, mondjuk legalább a vesém nem fázik, ami a réven, az a számon, vagy hogy is kell mondani.

De hát magasabb se vagyok, eszem is, mint egy kiéheztetett napszámos, a genetika is fel van fedezve, mikor futok is csak sétálok (mert közben olvasok, pupákok! És hát hogy lehessen futva olvasni? Naugye. Sekkfej!), egyszóval sehogy sem jó. Persze tudom, hogy ha megérem, a rák majd leeszi rólam a húst, de az olyan ár, amit nemigen kívánunk megfizetni, akkor inkább legyünk kedvesen gömbölydedek… azok amúgy is jókedvűek és szorongásmentesek, aszongyák, lám, mindeközben én nem vagyok az: innen is tudható (és tudhatom), hogy valójában, ab ovo nem is vagyok kövér, csak most kicsit megfutott a kalória, s ezért van minden, de amúgy rendes, szorongós, önemésztő (gorhes!!!) alkat vagyok, ahogy illik egy tisztes, őszes halántékú prózaíróhoz.

De valamit csak tenni kéne.

El is mentem tehát egy nagytudású orákulumhoz, itt lakik a szomszédban, hogy hadd lám, mondjon már nekem valami jó kis praktikát, amivel le lehetne kicsit fogyni, de aztán nekem ne is fájjon, ne is legyen rossz. A pasas, azaz nő rám nézett, majd a gömbjébe (ő is eléggé testesecske), majd esmenn rám, s végül így szólott az ő malaszttól terhes, bölcsedelmes szája: „Ha fogyni akarsz, ne egyél. Ilyen egyszerű. Lehet itt mondani és próbálgatni mindent, de ez az egy módszer van: ha fogyni akarsz, ne egyél!”

Mit mondjak, a pofám leszakadt. Én rendes tanácsért mentem, nem ilyen sarlatán izéért, most mondják meg. Önök gondolták volna, vagy Arany Jánossal együtt mondják: gondolta a fene? Mindenesetre további tippeket sült oldalasba csomagolva szívesen várok a szerkesztőség címén.