Hegedűs Imre János írása Tőzsér Árpád Lélekvándor című verseskötetéről

Ha túlontúl magas csúcsot akarnak megmászni az alpinisták, oxigénpalackot visznek magukkal. Talaj menti ez a hasonlat, alacsonyan száll, de valamilyen hasonló „készülékre” van szüksége az elemzőnek, az értékelő recenzensnek, ha a Tőzsér Árpád nevű meredélyre akar fölkapaszkodni. Nevezzük meg szebb, hozzá méltóbb szóval: hegycsúcsra.

Mit tartalmazzon ez a – természetesen csak jelképnek használt – oxigénpalack? Legyen benne cseppfolyós, esetleg szilárd állapotban (legjobb, ha kristályszerkezetű!) az egész világirodalom, az ókori és középkori mitológia, tartalmazza az európai szellemi áramlatok minden vezéreszméjét, az archaikus szférák jelrendszerét, és csak úgy, ráadásképpen, áradjon abból vég nélkül a világkultúra. Nem hétköznapi követelmények.

Pozsony és a Felvidék emblematikus alakja, Tőzsér Árpád – hogy az erdélyi Tamási Áron szavát idézzük – begyűjtötte csűrjébe mindazt, amit földi halandó csak begyűjthet: érdemes művész, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas, kitüntetései alig számlálhatók össze, költő, irodalomtudós, esszéíró, drámaíró, műfordító, szerkesztő, egyetemi oktató…

Korai és naiv az illúzió, ha azt hiszi az olvasó, hogy új, keskeny, vékony, csinos verseskönyve, a Lélekvándor pihentető kikapcsolódást jelent, elvonulhat azzal a vén diófa alatti, kedves padjára, vagy belesüppedhet az olvasólámpa melletti puha foteljébe, s lazított gyeplőkkel bandukolhat át a poétai mezők szelíd lankáin.

Már a címadó, a kezdővers mottójában (Herakleitoszt idézi!) szédítően magas csúcsra mutat: „Püthagorasz – korának legokosabb embere / és legnagyobb szédelgője volt.” Ezzel a mottóval szépen föltarisznyálta az olvasót több napi feladattal Tőzsér. Kapkodhatunk lexikonok, szakmunkánk után, mert aki kiérdemelte a felsőfok jelét, a „leg” szócskát, az már ott trónol a görög istenek szent hegyén, az Olümposzon, oda kell utánamászni. És ez így megy sorról sorra. Néhány név kiragadásával jelezni lehet, hogy Költőnk milyen dimenziókba viszi olvasóját: Homérosz, Odüsszeusz, Pénelopé, Kronosz, Hermész, Euphorbosz.

Szó sincs tudóskodó adatmániáról! Költészet ez a javából, rokon a prózaverssel, de az asszociációk, az utalások, az allúziók pompás jelrendszerré állnak össze. A kötet füljegyzetében megtaláljuk ennek a jelrendszernek a kulcsát: Az „…új verseskötetében a mítoszoknak és a lírai »metempszichózisnak« központi, versstrukturáló szerepük van.” Nos, a metempszichózis lélekvándorlást jelent, így már feloldódik az adathalmazok merevsége, a szellem, a lélek, a gondolat, az eszme vándorol „bölcsbe, bolondba, testbe, alakba, / fába, kövekbe, földi salakba –”. Ennek a vándorlásnak passzátszeleit fogta vitorláiba Tőzsér, és mesés (sőt a mese!) tájaira viszi az olvasót.

Zökkenőt sem érzünk, amikor átlép a görög kultúrkörből a rómaiba, a latinba, hisz a kettő jobbára fedi egymást. Érdekli, izgatja a nagy szatíraköltő, Iuvenalis világa, három versében idézi szellemét: Iuvenalis a Domitianus-kor műveltségéről, Iuvenalis a római erkölcsökről, Iuvenalis a feleségek szajhaságáról és egy különös bírósági ítéletről. Megtévesztőek a címek! Tanulmányok élére kívánkoznak!

De Tőzsér lelki alkata, habitusa nem tűri az alattomos bozóttüzek terjedését, a cikázó villámok ívfényeiben van otthon ő. Ismeri a régi közmondást: Habitus non facit monachum. – Nem a csuha teszi a barátot. A költő, a művész sorsa érdekli, a jelenkor sorvadó műveltsége miatt riadozik, de gondja van arra, hogy még a kuriózumoknak számító, pikáns történetek is feloldódjanak a líra tengerében. Versbeszéde a Hadrianus falánál c. költeményben válik a XXI. század olvasója számára közérthetővé:

Európa ágáról töppedt mítoszok csüngnek,

szemenként hullnak,

mutatva múltat,

jelent, jövőnket – dérütött történelmünket.

Jelzik a fenti sorok azt, hogy Tőzsér nem temetkezett az ókor mitológiájába, inkább csak ürügynek, lírai tananyagnak használja azt, hozzánk, kortársaihoz szól. Ismeri a próféták komor szavát, sőt az átkot is, és kedveli az élcet, a paradoxonokat, a váratlan csattanókat.

Feltételezzük, nem ok nélkül írt – poémának is beillő – nagyszabású költeményt Miltonról. Eszményképe lehetett a hatalmas műveltségű, szárnyaló fantáziával megáldott angol eposzköltő. Az Elveszett Paradicsom és a Visszanyert Paradicsom szinte minden európai művészt megérintett, Munkácsy híres festménye világhírű. Deborah, avagy az Éden szíve a Tőzsér-poéma címe. A vak angol költő kedvenc lányával alkot, neki diktál, de a bűnbeesés bibliai története átháramlik rájuk, átlényegül az ótestamentumi történet közelmúlttá, berobban a Cromwell utáni angol kor, s akárcsak Dante híres munkájában, megjelennek a szerző politikai ellenfelei. S folyik az isteni-emberi színjáték, a Sátán éppen olyan részese a teremtésnek, mint az Úr vagy az Ember, a kiűzetés, a büntetés nem végzetes, sőt reménykeltő, a metamorfózisban a költő-apa és lánya, Deborah megismeri, átéli az üdvösség eufóriáját:

Így folyik kettős mederben az éden

vesztése-visszanyerése, Szabad

Akarata leánynak és apának

a műalkat nemes formáiban.

A játék sem idegen Tőzsér költői gyakorlatában, írt apokrif strófákat a Toldi szerelméhez, futamokat egy virtuális magyar irodalomtörténethez, üzenetet Zs. Nagy Lajos költő úrnak a túlvilágra, lírai stílusgyakorlatot a „három Dezsőre” (Szomory, Kosztolányi, Tandori).

Végezetül, a kötet egyik nagy, gondolati versében egyberántja szülőföldjét, Gömörországot (Gömörpéterfalván született!) a kovácsok görög istenének, Héphaisztosznak húszfújtatós műhelyével, s ezzel a suvadásos eszme- és szövegtengerrel hitvallását, saját költői gyakorlatának hétpróbás verdiktjét vési gránitba: „…ez már / puszta gyámszöveg a képhez, s a vers (a prózavers is!) / semmit sem visel olyan nehezen, mint a direkt jelentéseket.” (Héphaisztosz háza)

Erre vigyázott és vigyáz ma is Tőzsér Árpád. Ne csattanjon direkt jelentésben a szó, legyen holdudvara, pitvara, lángostora annak, legyen nyoma, mint a Wilson-kamrában az elektronnak, ezért, ezáltal lesz ezoterikus fenomén.

Nem áll távol Tőzsér gondolkodásától, képalkotásától a modern tudomány fogalomrendszere. Záró akkordnak is beillő nagy, vallomásos versében olvashatjuk:

Nem igaz,

hogy utunk végén a semmibe lépünk,

s a földben nyomok nélkül eloszlunk,

hogy a robbanásig zárt agyunk Hadron-

ütköztetőjében, e világvég-projektben

az ellenanyag az anyagot megsemmisíti.

(Isten belső monológjáról)

Tőzsér, a homo moralis, a nemes humanista, a morál-puttony, a jóság-bugyor tulajdonosa hisz abban, hogy az ember öngyilkos őrülete, hajlama nem fogja elpusztítani a világot.

(Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2019)