Üdvözöljük Ukrajnában a ******* hálózatán! A hívásindítás díja 369Ft/perc, hívásfogadás 139Ft/perc. SMS küldés: 109 Ft. Az adatroaming-használat díja 2229,92 Ft/1 MB. Az adatforgalom elszámolása 10kB-os egységekben történik. Az MMS-küldés díja roaming során 249 Ft.”

Fegyveres határőrt nem láttam egy ideje. Régebben a román–magyar határon éppen elégszer nézhettem, hogyan állnak sorfalat a vonat mellett. Nem nagyon hiányoztak, de most valamiféle nosztalgiát ébresztenek bennem az ukrán kiskatonák a hátukra vetett Kalasnyikovokkal.

Órákkal korábban szálltam le Nyíregyházán a vonatról – és ismertem fel, hogy az idő nem mindenhol úgy telik, ahogyan azt megszoktam: elveszti a linearitását, megnyúlik, besűrűsödik vagy éppen összebogozódik, előreláthatatlanul. Az állomás melletti parkolóban nézelődtem, találok-e valakit, aki átfuvarozna a határon Beregszászba – erre biztattak vendéglátóim, más összeköttetés nem lévén a két város között.

Rögvest megszólít egy fiatalember, hogy hova mennék, mert ő elvinne. Megegyezünk, beülök a kisbuszba. Még várunk valakiket, fél óra – adja tudtomra Petya. Sebaj, előveszem John Scalzi Szellemhadtestét, harminc perc minőségi sci-fi mindig jól jön várakozás közben. Egy és egynegyed óra múlva még mindig zavartalanul olvashatom, a kocsi ugyanott áll. A sofőr ugyanolyan nyugalommal viseli a várakozással töltött percek pergését, mint jómagam huszonöt évvel ezelőtt Romániában, ahol s amikor nem az volt a kérdés, hogy mikor indul tovább a távolsági busz, hanem hogy beérkezik-e egyáltalán, s ha igen, továbbmegy-e…

Hogy a „kezdő” szerencséje (eddig nem jártam Kárpátalján), vagy a fuvaros tapasztalata miatt megyünk át úgy a határon, mint kés a vajon, azt nem tudhatom, de tény, hogy bőven marad a Szellemhadtestből, mire Beregszászba érkezem.

Mivel korán sötétedik, nem sokat láthatok a városból. Amit látok, az nagyon emlékeztet Nagyváradra vagy Szatmárnémetire. Még a reklámok is otthonosak: kis különbség, hogy itt a Dustert nem Daciaként, hanem Renaultként hirdetik. Egy idegen számára ilyen lenne Erdély, ha a román nyelvet még mindig cirill betűkkel írnák?…

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai MagyarFőiskolát viszont belülről is láthatom. Felolvasás, többszörös könyvbemutató zajlik az épületben, majd állófogadás. A fogadás után egy pohár bor elég ahhoz, hogy az irodalomról politikára váltsanak az írók-költők – nem csoda, mindenki az ukrán oktatási törvényről akar többet hallani vagy többet beszélni.

Márpedig erről nem lehet eleget szólni. A törvény szembemegy a nemzetiségek érdekeivel, számos ukrán törvénnyel, sőt magával Ukrajna Alkotmányával is – figyelmeztetnek a kárpátaljai magyarok, ahogy különben az ukrajnai románok, bolgárok is, nem beszélve az oroszokról. A törvény, amely fokozatosan kötelezővé tenné minden tantárgy ukrán nyelvű oktatását az iskolákban, elsősorban nyilván utóbbiak asszimilálását célozza. Csakhogy míg az orosz és az ukrán nyelv között nagy az átjárhatóság, addig a magyar nyelv semmiféle rokonságban nincs velük, ezért az anyanyelvi oktatás megszüntetése különösen kártékony, ha nem épp végzetes az identitás megőrzésére nézve. Ezt a lépést még Ceauşescu nemzeti-kommunista rezsimje sem merte megtenni a nyolcvanas években, pedig nem volt egy gyáva bagázs az akkori román vezetés…

Másnap reggel ismét kisbuszba ülök, immár többedmagammal, Beregszász melletti szállásunkról Ungvárra utazunk, ahol a pályakezdésről beszélgetünk az érdeklődőkkel a Nemzeti Egyetemen. Sanyi sofőr telefonjának csengőhangja ugyanaz, mint az enyémnek – az AC/DC Thunderstruck című remekének első ütemei –, hát gyakran kapok a telómért (bár sosem engem hívnak, ami, a roamingdíjakat ismerve, tiszta szerencse). Egyszer majd kiszámolom, mekkora ennek a statisztikai valószínűsége.

Míg Beregszász síkvidéki város, Ungvár hegyek lábánál fekszik. A néhány évvel ezelőtti Kolozsvárra emlékeztet: ugyanolyan az eső, ugyanolyan a por, ugyanolyan elektromos kábelek lógnak az oszlopok között – még a kátyúkat is mintha ugyanaz a csapat tervezte és kivitelezte volna. Az egyetem Ukrán–Magyar Oktatási-Tudományos Intézetének könyvtárában több tucatnyian kíváncsiak ránk, az előadás egészséges vitába torkollik, hál’ istennek – az interakció mindig nagyon fontos. Erről még sokat beszélünk az esti műsor után a szállásunkon. Nagyjából hajnalig.

Egy mondatban összefoglalni nem egyszerű, de megpróbálom: Kárpátalján finom a borscs, kellemes a kvasz – és jók, nyítottak, kedvesek az emberek. Vissza kell mennem legalább egyszer: a munkácsi vár látogatását elmosta az eső – ám amit a távolból láttam, meggyőzött: fel kell vennem a bakancslistámra.

Király Farkas