Vége van, kopottabbak a pillanatok, mint tegnap. De erősebb a muzsika, dallamfoszlányok kísérnek a körúton, s ha rálépek egy kockakőre, felsejlik egy régi dal. Elfedi a csendet, ami a múltból szivárog, felfogom a kalapomba – lepréselek mindent, ami arra az időre emlékeztet. Aranyvörös a házunk melletti park, most boldog vagyok, pedig ma is meghalt valaki, de nem ismertem, nem tudom, érte szól-e a harang, amit ebben a pillanatban hallok.

Egy lépésnyire mögöttem a nyár, az azúr Balaton, és ahogy Isten arannyal pettyezi a búzamezőt. Dunsztosüvegbe töltöttem az összes ízt, az élénk színű, életerős augusztusi napokat, raktam rájuk celofánt és rácsavartam a tetőt. Nagyanyám azt mondta, nem kell szalicil, elég, ha meleg dunyhába teszem a befőttesüvegeket és hagyom, hogy saját melegükben kihűljenek. Ezt tettem. Hagytam, hogy minden kihűljön, aztán az üvegeket betettem a kredencpolcra, szépen felcímkéztem mindegyiket. Ez állt a vinyettákon: 2025. nyár, szép emlékek. A barátnőm azt kérdezte tőlem, a rossz emlékekkel mit kezdtem, azokat hová tettem, mert olyanokat sehol nem lát nálam? Mosolyogtam, aztán elővettem egy aprócska dobozt. Óvatosan felnyitottam a tetejét, négyrét hajtott papír volt benne. Kivettem, széthajtogattam, próbáltam elolvasni a rajta lévő betűket, de homályos volt minden. Szemüveget vettem elő, de azzal sem láttam tisztán. Végül összegyűrtem a kis cédulát és azt mondtam: szerintem ne erőltessük. A rossz emlékeket dobozostól a kukába dobtam. Sajnáltam őket, olyan kedves volt számomra az a kis doboz, de azt is tudtam, fölösleges lett volna őrizgetnem, hiszen réges-rég tisztában voltam vele, hogy száz helyen szú rágta.

A barátnőm azt mondta: olyan szépek ezek a dunsztosüvegek a kredencpolcon, fotózd le őket, és mutasd meg mindenkinek, milyen ügyes vagy! Messziről hallom a szavakat, egyre távolabbról az összes hazug ígéretet a nyárból – szerintem ne erőltessük, mondom, de aztán mégiscsak csinálok egy képet a szép sorba rakott borkánokról. A képet kiteszem a Facebookra, „hadd lássák, milyen ügyes vagyok”. Hadd lássák, hogy nem sírok.

Ahogy öregszem, egyre kevesebbet lépek törött utcakőre. A repedés veszélyes, beleszorul a tűsarok. Nemrég szó szerint pofára estem. A keresztgyerekeim ma is emlegetik, ha azon a helyen vagyunk, hogy látod, a múltkor itt estél el. Ha lenne ott egy emléktábla, időnként megállnának előtte az emberek, és azon töprengenének, ki lehetek, hogy emléktáblát kaptam. Talán megnyitnák a Wikipédiát, és elolvasnák, hogy író vagyok, és talán azt a fotót is feldobná nekik az algoritmus, ahol a dunsztosüvegekben katonás rendben sorakoznak a 2025-ös szép emlékeim. Sokan lájkolnák a képet, és bekövetnének, de csak azért, hogy láthassák, hol esek legközelebb pofára. Az emberek már csak ilyenek, már csak ilyenek vagyunk mi, emberek.

A csend olyan, mint az összes szándékosan elfelejtett lájk. Sűrű, mélyfekete és súlyos. Ha alákerülsz, agyonnyom. Vennem kellene valami védőruhát az ilyen esetekre.

Kávét főzök, olcsó, tömeggyártott géppel, nekem nincs olyan menő masinám, amiből menő kávé csepeg, amit menő emberek kortyolgatnak. Nekem nincs menő életem, de imádkozom minden reggel, és mosolygok, mert ma is felébredtem. A kávé lassan fő, Arvo Pärt: Spiegel im Spiegel – ezt hallgatom. Dallamcseppek csöpögnek a kávéfőzőből, minden cseppnek más színe van: arany, barna, vörös – váratlanul betért hozzám az ősz, leül a fotelba és keserűn issza a kávét, ahogy én is. Egy lassan táguló, szelíd spirál vesz körbe ma este. Saját tükröm a mások tükrében ér véget.

Életkép: vérnyomásmérő, koleszteringyógyszer, cukormentes keksz, amibe egyet haraptak, egy tábla tejcsoki papírja üresen. Arvo Pärt: Spiegel im Spiegel – a hegedű együtt szól Istennel, néha én is beleszólok a beszélgetésbe. Az ősz feláll a fotelból, kölcsönkéri a rózsaszín kalapom, megnézi magát a tükörben, és köszönés nélkül távozik. A kávézacc holnapra beleszárad a csészébe.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.