Megérkezett hát a kedves évszakom. Az ősz a maga csöndességével, teljes pompájával telepedett a tájra. Nesztelen érkezett, és úgy festette meg a hegyoldalt reggelre, hogy az ember szava eláll tőle. Éjjel osont, fagyot hozott, majd szelet, ami az udvaromon lévő diófa ruháját egy mozdulattal lerántotta. Sárga szőnyeg terült az útszélre, és a magvakért ácsorgó cinkék is megjelentek. A lehullt lombot az eső tömörítette, a földben pihenő mag, az őszi vetés pedig ott, a mélyben életre indult. Ez maga az ígéret. A kert még adott répát, krumplit, céklát és sütőtököt, aminek az enyhe fagy csak jót tett, s amíg üvegbe zártam a céklát, arra gondoltam, hogy pihenni kell már.

Ez az év kicsit sem volt kedves számomra. Az egészségügyi és egyéb nehézségek valahogy a fejemre nőttek idén. Bár próbálok a jó dolgokra figyelni és hálásnak lenni mindenért, mégis azt érzem, jó lenne már egy tiszta lap, jó lenne az idei év kellemetlenségeit elfelejteni. Azt mondják, minden hetedik év nehéz, és ez bizony már a hetedik évem a választott lakhelyemen. Lehet, hogy csak ennyiről van szó, nem tudom. Az biztos, hogy idén is próbáltam kihozni a legjobbat az adott helyzetből, persze a jóhoz képest eltörpül ez az év, de ez csak nézőpont kérdése. Olykor a szememre is vetik, hogy nem látom a rosszat a teljes valójában, bár azt hiszem, ez csak azért van, mert láttam már sokkal rosszabbat is.

Azt remélem, hogy talán a sápadt őszi napfény ad valami feloldozást az idei terhek alól. Talán a színes avarszőnyeg látványa, illata elviselhetőbbé teszi a folyton mardosó honvágyat, főleg ilyenkor, amikor gyertyát kellene gyújtani a hozzátartozóim sírjain. Mert hiába telt el egy újabb év, a háború nem ért véget, és a szülővárosom még mindig a légiriadó hangjától zajos. Így, a csöndes, színes őszben figyelem a tűz pattogását, nagyokat szippantok a tőkén felejtett szőlő illatából, és arra gondolok, hogy a következő év talán hoz majd feloldozást. A hosszú esték békessége, a kandalló előtt kényelmesen elnyújtózott macska nyugalma lecsendesíti a lelkemben háborgó viharokat. Az ősz nekem maga a béke. A zsibongó csodás tavasz és a harsányzöld nyár után, ahogyan a természet is pihenőre tér, magam is megnyugszom. A nyáron rejtőzködő versek is lassan előbújnak, és belefeledkezem a szarvasbőgéstől hangos estékbe.

Már nem nagyon emlékszem, mikor lettem ennyire szerelmese az ősznek, de valahol Visk vagy Técső környékén történt, egy írókaraván során. Ott láttam meg először a nagy hangzavarban azt a mélységes nyugalmat, amire azóta is, minden évben áhítozok. Nem zavar az eső, a sár, a hűvös, ezeket meg sem látom. Fátylat terít a szememre a vörösesbarna táj. Holnap útra indulok, meglesem, milyen a Felvidéki ősz, Királyhelmecen, csupán karnyújtásnyira leszek az édes Kárpátaljától. Addig is a reggeli kávét kortyolva figyelem, ahogy az őzek a szemben lévő hegy oldalán békésen legelnek, s a madáretetőre egy apró őszapó érkezik.

Lőrincz P. Gabriella