Az én kedves évszakom újra beköszöntött. Máshogyan ragyog már a napsugár, más az árnyék, és a levegő illata is megváltozik. Sokszor eszembe jutnak gyermekkorom őszei. Azok az idők, amikor még együtt éltünk a családi házban, heten. Én voltam a hetedik. Akkor még hatalmasnak tűnt minden, pedig csak én voltam apró. Végtelenül szerettem a felnőttek életét; azt hiszem, mindig felnőtt akartam lenni. Soha nem voltam annyira megelégedve a korommal, mint harmincon túl. Ősszel figyeltem a szüretet, a befőzést, a lekvárfőzőket, mikor a hatalmas üstben kavarják a jó szilvalekvárt. Figyeltem, a finom must hogyan csordogál ki a présből, ahányszor húznak rajta egyet. Amiben tudtam, a magam esetlen módján segítettem. Az állatok és a növények készülődése a hideg évszakra már akkor is ámulatba ejtett, de soha nem beszéltem róla, csak hallgattam, ahogyan a nagyszüleim megbeszélik a tennivalókat, s tudják, mit, mikor kell elvégezni. Együtt éltek a természettel. Bizonyos jelekből kikövetkeztették, milyen időjárás várható. Meseszerű volt ez, olyan, ami után csak sóhajtozik az ember, amikor a telefonján megnézi az applikációt, és esernyőt tesz a táskájába.

Abból az álomvilágból kerültem át a magam valóságába. Mintha a köztes idő eltűnt volna. Betakarítok, befőzök, tüzelőt veszek, tudom, melyik növénynek mikor, mire van szüksége. Nézem a fecskéket a nagy utazás előtt, és imádkozom értük, hogy a második költés is időben megtanuljon jól repülni. Még mindennap végigsétálok a kerten, már csupán néhány tök és zellergumó várja a betakarítást, és az illatos kapor esernyős virágában gyönyörködöm. Igyekeztem mindent jól csinálni, igyekeztem felkészülni a télre, és a lehető legtöbb dolgot megtenni tavasztól, hogy egészséges és finom falatok kerüljenek az asztalra. Az emlékeimben mégis azok a régi őszi napok kavarognak nyughatatlanul. Az ízek, az illatok, az arcok napról napra előbukkannak: ahogy a pattogó tűz mellett fejtettük a babot nagyanyámmal, ahogy törtük a diót… Vajon át tudom-e adni ezt a mesevilágot? Szükség van-e még ezekre a dolgokra, vagy végleg kiszorított mindent az új világ? Rohanunk, éveken át sietünk, nem látjuk a fákat, a leveleket, csak üldözzük a következő percet, és szaggatott lelkünk csak akkor pihen meg, amikor már mindennek vége?

Olyan sok kérdést mozdít elő bennem az emlékezés, amikre már nincs, aki válaszolna, vagy olyanokat, amikre majd később kapom meg a feleletet. Hálás vagyok az emlékekért, és azért is, hogy ennyi mindent volt lehetőségem megtanulni. Úgy tanultam, hogy nem is vettem észre. – De vajon tudok-e tanítani, átadom-e ezeket a dolgokat, s ha igen, lesz-e rá szükség? Miközben az őszi napfény cirógatását élvezve előkészítem a madáretetőt, mert hamarosan kelleni fog, e válasznélküli kérdések sorakoznak előttem. Talán a pattogó tűz mellett rájövök valamire, mert hosszú lesz a tél.

Lőrincz P. Gabriella