OSTOBA. Önök szeretik ezt a szót? Én egyenesen imádom, a kedvencem. Annyi zamat, annyi mondanivaló, annyi üzenet van benne, mint legalább száz másik szóban együttvéve. Az ostoba nem egyszerűen hülye, buta, tanulatlan, öntelt, beképzelt, bunkó, hanem mindezek édes elegye, ezek a tulajdonságok úgy keverednek hordozójukban, mint ahogyan a covid elleni védőoltás keveredik az ereimben áramló vérrel.

Köszi, jól vagyok, de az is lehet, hogy már nem járok-kelek az élők között, csak nem vettem észre, mint ahogyan az általam megírt nagymama sem, aki az egyik novellámban egyszerűen elfelejtett meghalni. Drága nagyimat annyira elfoglalta a sütés, főzés, a másokról való gondolkodás, hogy azt sem vette észre, amikor beállt nála a hullamerevség, s mivel ismerősei nem akarták halálra rémiszteni a rossz hírrel, senki nem mondta meg neki, hogy ő egyszerűen csak egy két lábon járó halott. Nálam meg az a helyzet, hogy ha valóban elhunytam, azt a barátaim sem tudják, ugyanis ők is hullák, s ugye egyik halott a másik szemében nem keresi a szálkát, mert az könnyedén tönkretehet egy halálosan komoly barátságot is. Nem őrültem meg, csak próbálom elmagyarázni, mi történik körülöttem mostanában.

Szóval, amikor már kezdtem örülni, hogy túléltem a második vektorvakcinás oltást is, megtudtam, lehet, mégsem élek, csak azt hiszem. Még februárban bejelentkeztem egy csomó, a közösségi hálón működő csoportba, amelyek mind a vírussal, annak következményeivel, az oltással, s annak vélt vagy valós szövődményeivel foglalkoznak. Anyám azt mondta, hülye vagyok, ha ezeket a bejegyzéseket olvasgatom, de rendes hipochonder lévén úgy ítéltem meg, minden tapasztalat hasznos lehet, én meg vagyok annyira intelligens, hogy ki tudjam szűrni, ki ír világraszóló hülyeséget, s ki nem. Jelentem, tévedtem, de legalábbis mostanra úgy elbizonytalanodtam, hogy abban is kételkedem, élek-e. Az egyik csoportban ugyanis valaki azt írta, minden ismerőse meghalt eddig, aki azt a bizonyos vektorvakcinát kapta, s erről azért nem tudósít a sajtó, mert szándékosan titkolják a szövődményeket, hogy minél előbb elfogyjon az a bizonyos oltóanyag, ami a körülötte keltett balhé óta sokakat elbizonytalanított. Na, b…a meg, gondoltam magamban, én belém már kettőt is adtak abból a vakcinából, s bár eddig azt hittem, megúsztam a dolgot, lehet, hogy már a felhők felett szürcsölöm a dzsintonikot, csak nem tudok róla. S mivel a barátaim zöme szintén ugyanazt a szert kapta, amit én is (ebből is jól látszik, hogy a hasonló lúzer író a hasonlót vonzza), lehet, hogy ők szintén hullák, s csakis ezért nem vesszük észre egymás ezen aprócska problémáját.

De ha nem vagyunk halottak, akkor sem úsztuk meg a dolgot, hamarosan jön a feketeleves. Vagyis a fekete arcú ember. Egy másik oltásos csoport értékes hozzászólásában olvastam, hogy azon bizonyos vektorvakcina beadása után egyesek fekete arcú embereket látnak. Hívtam rögtön az egyik barátomat, s finoman érdeklődtem, ő találkozott-e már a sötétekkel? Röhögött, s azt válaszolta, naná, te is találkoztál, épp azután, miután a csip beágyazódott a köldököd és a mellbimbód közé. Ja, tényleg, mondtam, már emlékszem, azt adták be a második, vastagabb tűvel. Hiszen emlékeznek, mindenkinél így volt. Vagy nem emlékeznek? Na, látják, kimosták az agyukat az oltással együtt, ez is egy újabb mellékhatás.

De semmi vész, nem kell izgulni, mert hamarosan kapjuk a harmadik dózist, s az már nem az lesz, mint az előző kettő, hanem valami más. Ha szerencsém van, kínait kapok, aminek mellékhatásaként harmadnapra megjelenik a bőrömön annak a finom, ragacsos édes-savanyú csirkének a receptje, amivel évek óta hiába próbálkozom.

OSTOBA. A kedvenc szavam. Tegnap óta szinonimát keresek rá, nehogy valaki azzal vádoljon, gyakran ismételgetem a szövegeimben. Még ízlelgetem az első gondolatom, de azt hiszem, ez jó lesz: oltásellenes. Addig meg, amíg töröm a fejem, kérem, szóljon rám az, aki észrevette, hogy mégiscsak feldobtam a talpam.

Döme Barbara