Elfelejtettük az arcukat. Azokét, akik valaha a legfontosabbak voltak nekünk. Szagok, illatok, fogak koccanása, hajszálak belegabalyodva az ujjaink közé. Egy mozdulat, és kinyílik egy ajtó a teraszra, kilépünk és kacagunk, az utcáról felkiabálnak. Sok lényegtelen emlékkép jut eszünkbe, ami atmoszférát teremt, amikor őrájuk gondolunk. De az arcuk nem, nem tudjuk rekonstruálni egyben az egészet, mert végtelennyi apró részlete már elhomályosodott az emlékezetünkben.

A felejtés homályából arcmozaikokat rakosgatunk egymás mellé, keressük a lehetőségek közül az igazit, egy anyajegyet, egy gyűrődést, egy bőrhibát, vonalakat, bármit, de nem áll össze sehogy sem, részleteiben stimmel, de sehogy sem az igazi. Az arcokat a múltból egy szűrőn át látjuk magunk előtt, de az éles, kristálytiszta valódi képet, ahogyan az érintkezés közelsége megismertette velünk, teljes egészében soha többé nem fogjuk meglátni.

Ecsetvonások, festmények. Modigliani elnyújtott maszk-arcai, Rubens pufi állacskái, Picasso összecsúszott tekintetei vagy a képről lefolyó hajzuhatag, Dalí képzetei, vagy akár Miró geometriái között egy lankadó száj, Schiele vérpiros ajkai és a kikerekedett merev tekintetek. Visszafojtott érzelmekben erős, extatikus jelenlétet sugárzó képek. A példák szerint a festőművészek sem emlékeznek már olyan jól a szeretteikre. Az arcot rekonstruálni nem tudják, talán nem is akarják. Nem emlékeznek már a részletekre, a lényegre emlékeznek. Az egymásba tapadó tekintetek összecsúszása, a pirospozsgás, élettel teli hájak burjánzó sokasága, az erotikától fűtött duzzadó ajkak, a merev tartás, a hidegség fájó dinamikája, vagy a matematikai konstrukció, ki tudja, mivel palástolták olyan zseniálisan felejtésüket.

Az alapozómat simítgatom az arcomon, de azon tűnődöm, milyen volt azok kézfejének színe, akiket szerettem. Alapozót ugyanis a kézfej bőréhez választunk, akkor illik majd a legjobban az arcunkhoz. Rózsaszínes vagy fahéjas vagy alabástromfehér, esetleg gyöngyfehér? Már arra sem emlékszem, se az arcukra, sem a bőrük színére, pedig milyen sokszor csodáltam áhítattal ezeket a különlegesen izgalmas finomságokat. Néha megtréfál bennünket az univerzum. Arra, hogyan lépett ki az erkélyre, emlékszem, de arra, voltak-e ráncai a homlokán, szeme alatt, szája szegletében?

Biztosan volt, mindenkinek van, de nem emlékszem.

Azon veszem észre magam, hogy lassan a saját arcomat is elfelejtem, pedig mindennap hordom a nyakamon. Milyen voltam húsz évvel ezelőtt? Tíz éve? Három éve? Egy fényképet előkapva próbálom felidézni saját magam, a múltam, az akkori arcom. Megdöbbentő a hasonlóság. Egészen másvalaki az, ott a képen, mint én magam most a jelenben. Aki most néz rám a tükörből, sminkelés közben, mintha valami távoli ismerős lenne. Ezek a ráncok, sebek, torzulások, mikkel szembesülni kényszerülök, nem ismerősek, nem illenek hozzám, nem hívtam őket, idegenné teszik az arcomat. Vajon az én szeretteim ugyanúgy elfelejtették az arcomat, mint én az övükét? Vajon nekik hiányzik?

Szétfoszlanak a közös pillanatok emlékei, ez nem olyan, mint a kötött pulóver, hogy egy ügyes kézmozdulattal visszabújtatjuk a sormintába a fonalat. Ha egy szál elkezd kopni, az előbb-utóbb végleg kikopik, és ha elszakad, soha többé nem lesz az igazi. A nagyapám szövött szőnyege is elfoszlott, kelim szőnyeg volt, durva szövésű, élénk piros, zöld, barna színekkel, mintákkal. Először levágtuk a két szélét és beszegtük, ágytakarónak használtuk, majd keskeny falvédő lett belőle, végül a szegecsek alatt foszlott tovább. Mikor teljesen elfáradt az anyag, levettük és párnahuzatot csináltattunk ezekből a foszló darabokból, de a zipzár helyén idővel elengedte a varrást, és végleg tönkrement, de még egy Thonet-székre való kis darabkát sokáig rakosgattam ide-oda, míg végül elszomorodtam a látványától. Nem tudnám megmondani, hogy került ki a lakásból, elfelejtettem, mint a múltból magammal cipelt arcok látványát.

Mikor Orpheusz lemerült a holtak birodalmába, hogy megkeresse kígyómarás áldozatává lett szerelmét, és kibírta a vágyakozást, a hiányt, a bánatot, a szenvedést, a kihívásokat, mindent, ami csak kijuthat egy embernek az életben, végre visszakapta kedvesét. Ekkora megtett út után, ekkora örömöt birtokolva az utolsó feltételnek már nem tudott ellenállni, a tiltás ellenére az utolsó pillanatban, mikor végre újból egymáséi lehettek volna, hátranézett, hogy megpillantsa Euridiké arcát. Talán mert elfelejtette már. Talán mert megmaradt az önfeledt együttlétek szépsége, ajándéka, öröme, a kézfejek bőrének színe, a szemöldökök ráncolása, az ér a nyak hajlatában, de nem emlékezett magára az arcra, ami egészen odáig hozzá tartozott. És amikor megpillantotta végre, „eltűnt Orpheusz szeme elől, mint a füst, mely szerteoszlik a levegőben. Az hiába kapkodott az árnyék után, és hiába akart oly sokat mondani neki, többé nem látták egymást.”

Orpheusz Euridikét kétszer veszítette el. Először, amikor utoljára látta, majd sok idő elteltével, amikor újból megpillantotta. Mindaz, amire emlékezett, már nem volt ugyanaz.

Tallián Mariann

(Az idézet Trencsényi-Waldapfel Imre Görög regék című könyvéből származik.)