A harmadik adventi vasárnapon a katolikus vallásban Máriát ünneplik. Meggyullad a harmadik gyertya, a rózsaszín. Az öröm fénye jelzi, hogy egyre közelebb kerülünk a Megváltó születéséhez, egyre ragyogóbb a fény az életünkben. Két kérdés jut eszembe erről: az egyik, hogy Máriának mint nőnek ez az utolsó-előtti hét vajon milyen lehetett, a másik pedig, hogy hová tűnt az öröm a hétköznapjainkból?

Kétszer tapasztaltam meg a várandósságot, és egyik alkalommal sem éreztem örömtelinek a szülés előtti heteket. Valójában akkor értettem meg, hogy az áldott állapotot miért hívják terhességnek sokan. Akkorra már valóban hatalmas terhet visel a női test. Mária esetében ez a teher még nagyobb volt, hiszen tudta, hogy nem hétköznapi gyermeket vár, ráadásul a mai kényelem akkoriban nem is létezett. Dagadt lábait nem pakolhatta fel kényelmesen, hanem utaznia kellett a népszámlálásra. A betlehemi úton nem volt semmi kiváltsága, pedig szíve alatt hordozta a világ megmentőjét. Gyakran gondolok úgy Máriára mint egyszerű édesanyára, mint sorstársamra, hiszen az anyaság minden aggodalmával, fájdalmával és szépségével épp annyira igazán volt az övé, mint bármelyik édesanyáé.

Miközben meggyullad a harmadik gyertya, próbálok arra gondolni, hogy milyen az öröm, ami nem csupán pillanatokig tart, erre készülök a harmadik héten. Ezzel együtt el is érkeztem a kérdésem második feléhez: hová tűnt az öröm? Vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mi okoz örömet? Nem mulandó, pillanatokig elvarázsoló örömet, hanem igazit? Tudjuk-e, mire van szükségünk hozzá? Sokan azt gondolják, hogy anyagi javakkal érkezhet az öröm az ember életébe, de ha ez így lenne, akkor miért volna annyi bánatos gazdag ember? Jómódú fiatalok miért vetnének véget önkezűleg az életüknek? Mindannyian tudjuk, hogy az örömnek, boldogságnak milyen jótékony hatása van, hogy a lelkiállapotunk kihat a fizikai hogylétünkre is, azt is tudjuk, hogy a szomorúság, a bánat megbetegít. Mégis nagyon gyakran találkozok szomorú, gondterhelt emberekkel. A legtöbben olyan dolog miatt aggódnak, ami még meg sem történt, vagy olyasmi miatt, amire nem tudnak hatást gyakorolni. Talán ez lehet a legnagyobb szikla, amit az örömünk útjába gördítünk. Sőt, néha nem is mi magunk gördítjük oda, hanem megengedjük, hogy mások tegyék. Megengedjük a médiának, a számunkra teljesen idegen embereknek, hogy felbosszantsanak, lelombozzanak, elvegyék a kedvünket, elapasztva örömforrásainkat. Meg sem fordul a fejünkben ilyenkor, hogy fénnyé váljunk. Hogy mi magunk legyünk az örömforrása a körülöttünk élőknek, pedig lehet, hogy ez tartós örömet okozna. Felüdíteni másokat, hogy magunk is felüdüljünk, ahogyan a Példabeszédek írójától tanultuk.

Szívből és őszintén kívánom, hogy a harmadik gyertya lángja porlassza el az aggodalom szikláit. Vegyük észre a fény erejét, legyen részünk igazi ünnepben, igazi örömben, és inkább a fényt adjuk át, mint a bánatot.

Lőrincz P. Gabriella