Hagyomány! Hagyomány! – zendül fel a fülemben a szolnoki Hegedűs a háztetőn előadásának híres betétdala.

Emlékszem, a takarásból figyeltük – mi lányok – a fiúk eksztatikus orosz táncát. Porzott a színpad. Izmos karjaik összefonódtak, és ahogyan felszökkentek a guggolásból, áradt belőlük az erő, az együvé tartozás és a testből felszakadó, mindent elsöprő öntudat.

Román Sándor zseniális koreográfiája. Tevje, az öreg, akit Gregor József alakított, megfáradt vénemberként próbálta megmenekíteni a szokásjogot a változás küszöbén. Lányai viszont a vágytól megszédülve rohantak végzetük felé. A hagyomány átörökítése a jövőbe, örökségünk megőrzése volt a tétje az előadásnak, szívbe markoló muzsika és katartikus táncok lehengerlő habzásában. Istenem, micsoda felejthetetlen emlék!

Ez jutott eszembe a Mátra és a Bükk lábánál elterülő Tarna völgyének peremén, a Sirok közelében megbúvó Nyírjes-tó tőzegmohalápja körül bandukolva.

Az erdőben léptek zaja nem verte fel a csendet. Sem állatok mozgása. Szinte megállt az idő. Mint egy távoli galaxis felszíne a Csillagok háborújából, épp olyan volt a táj, mégis oly közeli, szinte ismerős a szemnek.

Több mint tízezer évvel ezelőtt, közvetlenül a jégkorszak után keletkezhetett az egykori úszóláp-sziget ebben a különleges mikroklímájú, gyertyános, cseres-tölgyes erdőségben. Az erdő körbeöleli a lápot, mely egy teknő alakú mélyedésben alakult ki, és a lassan csörgedező felszíni vagy a talaj alatt beszivárgó víz ritka természeti kincset hozott létre.

Rekettyefűzcserjés között lopva pillantottuk meg a tőzegmohás ingoványt. Fák, cserjék, ágak, bokrok, moha, tőzeg, nád, gyapjasmagvú sás, a különlegesen ritka kereklevelű harmatfű és a molyhos nyír egymásba gabalyodva takarták el előlünk a lápot, a sötétbarna mocsár látványát. A néhol tisztább víz üvegcsillogását csupán egy-egy pillanatra kapta el a tekintet. A zöld növények, a gyapjúsás és tőzegmohafajok üde színfoltot képeztek a titokzatos láp körül. Az erdő védelmező ölében a természet féltve őrzött kincse bújt meg. Beljebb, ahol ember nem járhat – nem szabad, mert elpusztítja azt, amit megőrzött számunkra maga a természet –, az avarmezőn túl a mélyülő mocsár és a lápos víz alatt eddig fel nem tárt ismeretlen lények, miniatűr állatfajok bújnak meg a mélységben. Korábbi földtörténeti korokból ittmaradt, régen kihaltnak vélt csigák bújnak egymáshoz, ismeretlen eredetű medveállatkák, eddig még nem azonosított mikroszkopikus méretű lények nyüzsögnek, fészkelnek a mélyén. Évezredek óta megbúvó szemtanúi az evolúciónak.

Az emberiség a felhőkarcolók bűvöletében ritkán néz fel az égre, még kevésbé keresi létünk örökségének nyomait egy posványban a föld felszíne alatt. Az értékmentés nem kifizetődő küldetés.

A visszhangtalan csendben az erdő puha melegséget, bástyát, védelmet nyújt nekem. Érzem, ahogy hív magához a mélység, vágyódom oda, vágyódóm örökkévalónak lenni és megtapasztalni az idők erejét. Kicsinyke ingovány a nagy egészben, a világi lét zűrzavarában. Mégis, mindenek feletti igazságok őrzője, hiteles lenyomata a múltnak.

Lám, egy csendes, sötétedés előtti délutánon lélegző bolygónk évezredes nyomaira bukkanunk lépteink nyomán. Milyen érdekes, hogy – velünk ellentétben – a természet képes megőrizni a múltat!

Érzem a tó magányát, szinte egybeolvad az enyémmel. Az én szívem is tele van megszentelt emlékekkel, megkövesedett hibákkal, tévedésekkel, fáradtsággal, fázásokkal, remegéssel és nevetéssel, megannyi berögzült mozdulattal, a születés és halál pillanataival. Ebben a féltett, titkos áhítatban lezajlik a szemeim előtt minden, ami megesett velem az életem során, és mint egy gyorsított felvételen, látom magam a halálom után.

A múltat feltárni és megőrizni, ugyan miért vágyunk az emlékek, a szokások archiválására?

A mocsár mélyén évezredek óta éli mindennapjait az a sok láthatatlan szemtanú, aki némán szemléli az emberiség születésének és létezésének, kínszenvedésének és fejlődésének menetét. És ott lesz több ezer év múlva is, amikor az én fajtám már nem biztos, hogy itt kószál az erdőben. A nagy egészet nézve, az univerzumot, a felfoghatatlant, a mi történetünk, benne az én életem, egy szempillantás csupán.

De nem is ez a fontos!

A létezés öröme a lényeges. A sugárzó erő, a boldogság, a szerelem, a fájdalom és mindaz, ami egy emberi lénynek és nekem örömet okoz. Ezt a közös emlékezetet fontos megőriznünk a hagyományainkban. Tudatunk és tudatalattink legféltettebb rétegeiben éppúgy, mint ahogy a természet burkolta be a múltat a füzek és mohák övezte lápmezőben.

Dúdolgatva lépegetek tovább. Boldoggá tesz a tudat, hogyha én megőrzöm az emlékeimet és öröklött értékeinket, akkor bízhatok abban, hogy több tízezer év múlva majd talál egy fosszíliányi lenyomatot rólunk az errefelé sétáló.

Tallián Mariann