Ebben az országban a nappalok mindig fényben úsznak, hiszen a csillogó, színes hagymakupolák, melyek az óriási templomok tetejére ereszkedtek az égből, visszaverik a sugarakat, és az arany, ezüst tükröződésében égi kapuként szivárványok nyílnak. Ez a birodalom a Fényesség Birodalma, melyben a királyt Cárnak hívják, a herceget Cárevicsnek, a hercegnőt pedig Cárevnának. Ebben az országban, ha tél van, olyan nagy hó esik, hogy beborítja az utcákat, a hatalmas fenyőerdőket, és a táj olyanná változik, mint egy porcukorral körbehintett, édes képzelet. Ha tavasz van, a madarak éneke bezengi az utakat, az emberek vidáman sürögnek-forognak és ők is együtt fütyülnek a madarakkal. Ha nyár van, boldogan mennek ki a széles mezőkre, szántóföldekre munkálkodni, s a búzaföldek arany hullámzása a selymes szélben olyan, mint egy óriás tenger, melyben minden kisgyerek boldogan meghempergőzik. 

Február huszadika tájékán egy barátom érdeklődött a 2018-ban megjelent A Tűzmadár című könyvem iránt. Szeretettel kérte tőlem a dedikált példányt. Szeretettel is küldtem, alig várom, hogy a postán eltévedt csomagom megérkezzen a címzetthez. Örömmel vettem a kezembe a könyvet, és természetesen beleolvasgattam. Az első oldalon találhatóak azok a részletek, melyeket ebben a tárcámban idézek. Egyértelműen kiderül a szövegből, hogy a korszakalkotó zseni, Igor Sztravinszkij Tűzmadara alapján írt mesém helyszíne az orosz föld, a történet pedig az orosz mesevilág ősmotívumaiból építkezik. Főhőse a magyar népmesékben is gyakran felbukkanó királyfi, a király harmadik, legkisebb fia, aki szerénysége ellenére a legokosabb, legbátrabb mind közül. Ebben a műben Ivan Cárevics a neve. Szerelme Világszép Vaszilisza, a nép sarja, hasonlóan a magyar mesékben is népszerű szépséges és okos leánygyermekhez, mint amilyen például Tündérszép Ilona. Játszódik a Fényesség Birodalmában, ami a legcsodálatosabb hely a világon, de a gonosz Koscsej, a démoni lény félelemben tartja a boldogságra teremtetett országot. Ezért a cárevicsnek át kell jutnia a Sötétség Birodalmán, hogy megküzdjön a magyar népmesékben is rendre felbukkanó boszorkának megfelelő gonosszal.

Azért változott meg az életem – az írás által –, mert megszületett ez a könyvem. Azért írtam meg, mert annak idején találkoztam azzal a zenei világgal, amit Modeszt Petrovics Muszorgszkijnak és Igor Sztravinszkijnak köszönhetünk. Zenei tanulmányaim okán életem egyik legmeghatározóbb élményévé vált. Műveik közül A Tűzmadár című balett volt a kedvencem, talán már akkor is éreztem, hogy az olyan segítő lények, mint a tűzmadár, kihúznak a csávából, ha kell. Aztán az orosz irodalom! Anna Karenina, Bűn és bűnhődés, Csehov drámái és folytathatnám még hosszasan… Az orosz föld szépsége, a sztyeppék, a hagymakupolák, az ortodox egyházi liturgikus kórusok (aminek zengő-bongó-zsongó hangzásvilágához nincs fogható), a szamovárok, Ivan Iljicsek és félkegyelműek világa, a nagy szláv lélek, amely legalább olyan végtelen, mint Szibéria, és a titokzatos sztyeppék. A tigrisek, a Transzszibériai Orient-Expressz, a múlt-időket megidéző szőrmebundás urak és hölgyek eleganciája, a hideg keleti világ és a tékozló Nyugat között elhelyezkedő semmihez sem fogható orosz föld és annak lélegzetelállító nagysága, aminek kapcsán a csillogás, a pompa, a határtalanság és a szélsőséges viselkedés jut eszembe. Aztán az is eszembe jut, hogy középiskolásként rajongtam az 1917-es nagy orosz forradalomért, kamasz lendülettel csodáltam, hogy a jobbágyság alól épphogy felszabaduló, éhező, szenvedő alsóbb osztályok miként borították fel a cári világ hatalmát. Aztán a szocializmus. Gyerekkoromban Sztálin- és Lenin-kép az osztályterem falán, és jelentés oroszul.

Felnőttként pedig a mai napig nem tudom felfogni, hogy egy érvényesnek mutatkozó filozófiai irányzat hogyan tudott ilyen erőszakosan és ilyen diktatórikusan felszínre törni, és hogyan tudta romba dönteni a világ azon részét, ahol én is élek. Meggyalázni a múltat, és felépíteni egy hibás és velejéig romlott társadalmat, ami azóta is kísérti a jelenünket.

Egy olyan rendszert, ahol eltörlik a kultúrát, és újat kreálnak helyette, megsemmisítik, negligálják mindazt, amit a leigázott népek több száz éve hordoznak magukban.

A kommunista rezsim lecsengő korszakának tanújaként meggyötörten állíthatom, hogy az a rendszer, amelyik egy nép kultúráját szándékosan semmibe veszi, és azonosítja a történelem aktuális főszereplőjének ámokfutásával, az legalább olyan diktatórikus rendszer, mint amelyet ő kritizál.

A Tűzmadár című könyvem február 24-én az orosz–ukrán háború kitörésének napján veszélyessé vált. Hiszen hogyan lehet az orosz nép meséje szép és csodálatos, ha a történelméhez ennyi vér tapad? Miféle sötét erők mozgatják azt a világot, ahol ilyen rettenetes és kegyetlen dolgokat követnek el, kérdezi a népharag.

A mesék a gyökerekből táplálkoznak. A kultúra a mesékből építkezik. Izgalmas nyomon követni, hogy a különböző népek kultúrája hogyan egyesül a nemzet specifikusságával. A viselkedésmintáink magukban hordozzák az ősök üzenetét. Az orosz harcias tempóban ott van Koscsej kegyetlensége? Ott van a kórus himnusza, ott van benne a nagyság, a teremtés ereje, az akarat, ami mindenre képes? A szenvedő, megbocsájtásra, elfogadásra váró lélek?

Erre nem tisztem választ adni, mint ahogy az orosz nemzet kultúráját sem ítélem el, sőt, csodálom. Mert ahogy benne van a féktelen energia, éppúgy ott van a szépség, a jóság és a tehetség mint a teremtés hitének mindenek feletti igazsága.

Ha nyár van, boldogan mennek ki a széles mezőkre, szántóföldekre munkálkodni, s a búzaföldek arany hullámzása a selymes szélben olyan, mint egy óriás tenger, melyben minden kisgyerek boldogan meghempergőzik. A szélfuvallat meglágyítja a nap égető érintését és kedves hajlékot ad a fák alatt a kis mókusoknak és ártatlan kisdedeknek. Ebben az országban azonban a legszebb évszak az ősz. Az ősz, mikor a szél erősödő susogása harmóniákat játszik a fák között. Olyan harmóniákat, mint amiket a domra nevű régi lantok húrjain pengettek a zenészek. Olyan hangszer ez, mely még a legkisebb falvakban is emlékezteti a szorgos földműveseket a városok csodálatos hagymakupoláira, mert alakjuk olyan, mint egy fél hagyma, virágok díszítik, és megnyugtató zengése felidézi bennük a templomokból kihallatszódó férfikórusok erős, határozott hangját. A gyermekek elcsendesednek, a férfiak és asszonyok pedig behúzódnak kis fakunyhóikba, és miközben szövik a színesebbnél színesebb ruhákat, együtt énekelnek, dúdolnak olyan még a szépapáktól örökölt dalokat, melyek megőrződtek a több száz éves, ősi fák évgyűrűiben is.

Tallián Mariann