Nem emlékszem olyan ismerősre művészkörökben, aki akkoriban ne hallott volna a faramuci esetről. Benczédi Sándor (1912–1998) kiváló szobrászművész nemcsak bámulatos „kisszobrairól” volt híres országszerte és az Óperenciás tengereken túl, hanem a diktatúra depressziós éveiben gondsöprő életszemléletéről, tabukat agyagba-döngölő humoráról, harsány optimizmusáról is, abban a magába roskadt Kolozs-városban, amelynek a kapuja, rossz idők rossz pillanataiban, rossz közérzettel ismét kilenc záros lett. Talán keramikus hajlamával magyarázható, hogy szobrai nagy részét szerény méretben, alig néhány tíz centiméterben mintázta meg, majd égette ki pasztell-vörösében játszadozó szép cserépszínűre. És éppen a méret, meg talán a barátságos árak is hozzájárultak ahhoz, hogy oly sok erdélyi lakás díszeivé válhattak státusszimbólumként a már-már transzilván védjegynek beillő egyéb hasonló típus-kellékek között, mint amilyen egy Gy. Szabó Béla fametszet volt, vagy Páll Lajos mázas korondi kancsói, tányérjai, és a csergék minden nappaliban kalotaszegi varrottasok poézisével ékesítve, „kányádisándoros” fekete-pirosban. A könyvespolcokról majd minden lakásból ugyanazok a könyvborítók köszöntek vissza, a Kriterion könyvkiadó akkor még igen magas példányszámban forgalomba hozott, ám mind egy szálig elkelt sorozatai, a Horizont, a Drámák, a Fehér könyvek és sok-sok verseskötet, tele költői jó szóval, szelleméltető vitaminokkal, zord idők túlélési esélyeivel.

A Benczédi szobrok sajátossága éppen egyszerűségükben, formai tömörítésük csattanós varázsában rejlik, ami nem öncélú formajáték, sokkal inkább népi bölcsességek szikár képi hordozója, aranymondások, szólásmondások idézete – agyaghangon. A mester egyetlen alak expresszív-groteszk jellemrajzával is képes volt elérni mindezt, de gyakori volt a kétalakos párosítás is a helyzetkomikum-teremtés szándékával, így aztán a figurák közvetlen viszonyba kerülhettek egymással a harsány életjelenetek megdermedt emberi perpatvarában.

Történt egyszer, úgy a hetvenes évek tájékán, hogy mesterünk minden sikere mellett megunhatta a „kisszobros” beskatulyázást, mellesleg a megyei tárlatok ideologikus elvárásai is arra ösztönözhették, hogy történjen művészetében valami forradalmian új, ami nála eddig még nem volt jelen. Ezért elhatározta, előrukkol a soha nem látottal, s megmutatja a bakafántoskodó világnak, hogy nemcsak kicsiben tud ő matatni, hanem képes patetikusabb dimenziókba is felemelkedni. Döntött: a mosolyt ideiglenesen befagyasztja, és a pátoszost veszi célba: háromméteres bányászszobrot készít. Élmunkásokat. És megtette. A gipszből készült Benczédi-meglepetés háromalakos kompozíció lett, piramidális felépítésben, öntudatos bányászokkal, drámai tónusokkal bronzszínűre patinázva. El is készült időre a mű ahhoz, hogy a soron következő Megyei Tárlat szobrászati anyagai között minden más fölé toronyként emelkedjen. Csupán egyetlen gond adódott, ami a kiállítás rendezése napján derült ki, és ami a kisszobraival addig sohasem esett meg, hogy a nagyszobor még a kitárt duplaszárnyas bejárati ajtón sem fért be. Életről-halálról kellett dönteni: vagy kimarad a díszfelvonulásról, és akkor hiába volt a gigantikus munka, vagy pedig körfűrészt kell bevetni, azzal feldarabolni, majd szeleteiben beszállítani. Persze, ott majd ismét össze kell illeszteni a munka hőseit. A második változat mellett döntöttek. Úgy tűnt, ha vízszintesen körbefűrészelik a gipsztömböt és oldalára fordítják, a két fél külön-külön átlépheti a küszöböt. Így is történt. A bányászok derékmagasságban kettéváltak, az északi félteke lett a csupa fej, a déli félteke a csupa láb. De úgy a mű bejutott. Jöhetett a felszusszanás. Ám, amikor a kijelölt helyen felállításra került volna sor, újabb gubanc tűnt elő: az összeállítás mikéntje. Mert, ha kívülről fehér gipsszel tapasztják be az elfűrészelt sötét anyagot, az egy hajó merülési vonalának illúzióját keltheti, amit azonnal el is vetettek. Némi feszült csend után Sándor bácsi önfeláldozó javaslatot tett, mondván: ő bizony bemászik az alsó részbe, majd ezt követőn helyezzék rá a felső elemet, így belülről eldolgozhatja az illesztéseket, aztán a művelet végén a szobrot finoman emeljék meg, s ő kibújik alóla. Minden az észszerű terv szerint indult. Hallható volt, ahogy a szobrász matatott a bányászok gyomrában, sifitelt, spaklizott, haladt a munka, fogyott a gipsz. És a zárt térben persze fogyott a levegő is. Aztán a várva várt hármas koppantás is megérkezett, jelezve, hogy a belgyógyászati műtét sikeresen véget ért. Bent, a bányászat lezárt világa a gipsz párás melegével ölelte körül a mestert. Az alkalmi munkásnak volt egy héttörpés bányászlámpája, hisz másként hogyan is tájékozódott volna, éppen hol, kinek a bensőjében kotorász. Majd eljött a pillanat, amikor a művet meg kellett emelni, és annak teremtőjét a zárt térből kiszabadítani. Csakhogy az egybeépített szobor túlsúlyosnak bizonyult, szükség volt valami észszerű megoldásra, hogy a tömböt mozgatva, nehogy összeroppanjon, s maga alá temesse a mestert. Míg zajlott az ötletelés, addig az alkotó – mint Jónás a cetben –, csendben üldögélt. Ám felbukkantak az aggódalom hangai is: vajon meddig bírja ki levegő nélkül? Talán nem ártana egy kisebb méretű légző-furatot készíteni az egyik bányász hátsó felén, legalábbis addig, amíg az emelő szerkezet megérkezik. Aztán előbb-utóbb a helyzet jóra fordult, sikerült a három bányászt annyira elbillenteni, hogy a sötétség fogságában szorongó mester, hason csúszva, a társadalom örömére visszatérjen. Szerencse fel! Szállt magasba az elvtársi bányászköszöntés; volt hátba veregetés, volt ölelkezés.

Mondanom sem kell: hetek múlva a körfűrész ismét előkerült. Amikor a demonstráció véget ért, és az alakok a kiállítási teremből végleg kivonultak. Később a proletár-összefogás triumvirátusa – bár mind kopottabban – egy ideig még látható volt a szobrász műtermének udvarán, rozsdás eresz alatt, aztán a látványtól könnyező csatorna csepegése lassan rommá emésztette.

Azok után ekkora óriást többé már soha nem készített Benczédi Sándor. Csak kisebbeket. Törpe méretű óriásokat. Óriástörpéket. Imádni való Benczédi-kisszobrokat.

Árkossy István